Pablo Kobayashi: Egy város nem a tervezők fejében születik meg

Létezik-e ideális város? Miért húz egy szép nő betondarabokat a testére? Beszélgetés a kísérleti építésszel.

A kortárs városszociológia egyik legérdekesebb jelensége a dán urbanista. Az utóbbi időben Budapesten is egyre gyakrabban fordulnak elő dán férfiak és nők, akik nekünk, szegény, „hülye kelet-európaiaknak” elmagyarázzák, miként is kell várost csinálni. Koppenhágában ugyanis valamiért úgy gondolják, hogy övék a világ legeslegjobb városa, aki pedig merészel velük egyet nem érteni, az kizárólag maradi, korlátolt tuskó lehet. Rendkívül eredeti gondolataik vannak egyébként, például rájöttek arra, hogy az ember sokkal jobban érzi magát egy tágas parkban heverészve, mint egy tízemeletes panel pincéjébe zárva. Illetve tőlük származik az a forradalmi ötlet is, hogy biciklivel is lehet közlekedni – erre a dán urbanisták megjelenéséig az európai városokban egyáltalán nem volt példa, és a magyar vidéken sem közlekedett soha senki kerékpárral. De most már végre tudjuk, mitől fogjuk jól érezni magunkat.

„Koppenhága tényleg jól működő, gyönyörű város, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden városnak Koppenhágának kell lennie. Nem csak egyetlen út létezik arra, hogy egy város működjön. Próbálják letuszkolni a torkunkon a dán modellt, mintha Koppenhága előtt sosem létezett volna egyetlen olyan város sem, ahol az emberek szerettek élni. És miközben a dánokat próbáljuk utánozni, elfeledkezünk a saját értékeinkről” – mondja Pablo Kobayashi mexikói építész, aki a független oktatási platformként működő Hello Wood csórompusztai táborában mesélt a kortárs urbanisztika kérdéseiről.

A Mexikóvárosban saját építészirodát vezető, valamint a helyi egyetem építészkarán tanító Kobayashi dédapja még a tizenkilencedik században érkezett Fukuokából Közép-Amerikába. Katonatiszt volt, ezért felajánlotta szolgálatait az éppen függetlenségéért harcoló ország vezetőinek. Mivel azonban egyetlen szót sem beszélt spanyolul – és ez élete végéig nem nagyon változott –, inkább kertésznek állt, a növények ugyanis kevés szóból is értenek. A kertészetben dolgozott Pablo dédanyja is, a japán katona és a mexikói lány pedig hamarosan szerelembe esett és összeházasodott.

„A dédapám nagyon szigorú, mindent előre megtervező ember volt. Mégis, amikor rájött, hogy spanyoltudás nélkül sosem lesz belőle vezérkari főnök Mexikóban, teljes nyugalommal vágott bele a kertészkedésbe. Valahogy a városok is ilyenek: gondolkodhatunk rajtuk akármennyit, maguktól alakulnak. Nem azt mondom, hogy nem tehetünk semmit értük, csak azt, hogy egy olyan hatalmas élő organizmus is működik a maga kaotikus, átláthatatlan módján, mint Mexikóváros. Számomra egy város nem az utópista tervezők fejében születik meg, hanem lakói alakítják folyamatosan, évről évre, utcáról utcára” – véli a városok formálódásáról.

Kobayashi számára az építészetben a kísérletezés a legnagyobb kihívás, amely során nem maga az eredmény, hanem az ötlet és a fejlődés lehetősége a lényeg. Bár hozzá fűződik az egyik legnépszerűbb mexikóvárosi installáció, a gyerekek és felnőttek által hintaként használt beton parabolatestek megtervezése, az építész egy-egy példát hoz a negatív és a pozitív végeredményű kísérletezésre is.

Az első egy közös kísérlet Anupama Kundooval, a híres indiai építésszel, aki elsősorban azért híres, mert mindenféle újrahasznosított dologból épít környezetkímélő installációkat. Zöldnek lenni pedig manapság elég kifizetődő, így Kundoo ötlete, hogy használt tejesdobozokból építsen falat, elsőre egész jól hangzott. A probléma akkor kezdődött, amikor Kobayashi és munkatársai közölték Kundooval, hogy egyszerűen képtelenség annyi eldobott tejesdobozt találni rövid idő alatt, amennyi az installációhoz kell. Kundoo erre magától értetődő módon felelte, hogy akkor szépen be kell menni a boltba, meg kell venni a tejesdobozokat. „Annyira megdöbbentem, hogy először nem is tudtam mit válaszolni. Akkor jöttem rá, hogy a politikailag korrekt környezettudatosság máza mögött mennyi számítás van. Sok kortárs építészre jellemző ez: felülnek a divatnak, akkor is, ha teljesen ésszerűtlen és értelmetlen pazarlást eredményez” – vallja a mexikói építész.

És bár a tejesdobozfal valóban nem néz ki rosszul, Pablo Kobayashi egyértelműen kudarcnak ítéli meg. Arról a kísérletről éppen fordítva gondolkozik, amelyben Mexikó egyik legnagyobb, homlokzati betonelemeket gyártó cégének munkásaival és egy divattervezővel együtt betondarabokból épített női ruhát. A ruha ugyan nem könnyű, a betondarabok meglepően könnyedén simulnak járás közben a női testre, egyfajta allegóriaként szolgálva arra, hogy az építészet valóban organikus, folyamatosan alakuló művészeti ág. A ruha nagy sikert aratott a divat világában. Sokkal nagyobb fegyvertény, hogy a gyári munkások az általuk épített betonruhában pózoló modell képével plakátozták ki az üzemet. Kobayashi szerint valahol ez az építészet értelme: legyen szép, legyen funkcionális, és szeressék a mexikói melósok.

(Cikkünk korábbi változatában sajnálatos módon hibát vétettünk, nem Pablo Kobayashiról készült fotó került az anyagba. A hibát orvosoltuk, olvasóinktól, és természetesen Pablo Kobayashitól is elnézést kérünk.)