„A dédapám nagyon szigorú, mindent előre megtervező ember volt. Mégis, amikor rájött, hogy spanyoltudás nélkül sosem lesz belőle vezérkari főnök Mexikóban, teljes nyugalommal vágott bele a kertészkedésbe. Valahogy a városok is ilyenek: gondolkodhatunk rajtuk akármennyit, maguktól alakulnak. Nem azt mondom, hogy nem tehetünk semmit értük, csak azt, hogy egy olyan hatalmas élő organizmus is működik a maga kaotikus, átláthatatlan módján, mint Mexikóváros. Számomra egy város nem az utópista tervezők fejében születik meg, hanem lakói alakítják folyamatosan, évről évre, utcáról utcára” – véli a városok formálódásáról.
Kobayashi számára az építészetben a kísérletezés a legnagyobb kihívás, amely során nem maga az eredmény, hanem az ötlet és a fejlődés lehetősége a lényeg. Bár hozzá fűződik az egyik legnépszerűbb mexikóvárosi installáció, a gyerekek és felnőttek által hintaként használt beton parabolatestek megtervezése, az építész egy-egy példát hoz a negatív és a pozitív végeredményű kísérletezésre is.
Az első egy közös kísérlet Anupama Kundooval, a híres indiai építésszel, aki elsősorban azért híres, mert mindenféle újrahasznosított dologból épít környezetkímélő installációkat. Zöldnek lenni pedig manapság elég kifizetődő, így Kundoo ötlete, hogy használt tejesdobozokból építsen falat, elsőre egész jól hangzott. A probléma akkor kezdődött, amikor Kobayashi és munkatársai közölték Kundooval, hogy egyszerűen képtelenség annyi eldobott tejesdobozt találni rövid idő alatt, amennyi az installációhoz kell. Kundoo erre magától értetődő módon felelte, hogy akkor szépen be kell menni a boltba, meg kell venni a tejesdobozokat. „Annyira megdöbbentem, hogy először nem is tudtam mit válaszolni. Akkor jöttem rá, hogy a politikailag korrekt környezettudatosság máza mögött mennyi számítás van. Sok kortárs építészre jellemző ez: felülnek a divatnak, akkor is, ha teljesen ésszerűtlen és értelmetlen pazarlást eredményez” – vallja a mexikói építész.
