Új darabot csináltak a Bánk bánból Újvidéken

Mi a magyar most? – teszi fel a kérdést Urbán András rendezése, amely a POSZT-on kisebb vihart kavart.

Lehet-e jól játszani manapság színpadon a Bánk bánt? Pontosabban: lehet-e úgy érvényes előadást rendezni Katona József drámájából, hogy az eredeti szöveg ágas-bogas, olykor szeszélyesen, őrült módon formált s éppen ezért rendkívül sérülékeny dramaturgiája ne csorbuljon? Az utóbbi években általam látott adaptációk e téren általában nem vezettek eredményre. Vagy túlságosan kiüresítették a modernitás, az aktualizálás irányába tett gesztusokkal a művet, vagy ragaszkodva mindenhez szinte betűhíven, konzervatív, ám Brook-i értelemben halott színházat hoztak létre. Kemény fába vágja a fejszéjét tehát, aki rendezőként a Bánk bánt választja; a legjobb előadás ezzel együtt a legutóbbi időkben minden kisebb hibája ellenére a Bagó Bertalan rendezte kecskeméti volt.

Az újvidékieket leginkább a nemzeti identitáshoz kötődő, gyakran ellentmondásosnak tűnő, olykor tévutakkal fenyegető kérdések érdeklik a Bánk bánból, legalábbis Urbán András rendezésében. (Jelzi ezt már a színlap is, a darabbeli alakok nemzetiségének feltüntetésével.) Az előadás első perceiben titkárnőnek öltözött, fekete kosztümös színésznő (Krizsán Szilvia) jelenik meg a színen, majd farkasszemet nézve a közönséggel énekelni kezdi a Csángó himnuszt. Hangja betölti a termet, s mielőtt új dalra gyújtana, keresetlen, az énekmód patetikusságától látványosan eltérve kiszól a takarásba a folytatást illetően: mihez kezdjen most, a nagyrészt diaszpórában élő, bizonytalan identitású népcsoportról több mondanivalója hirtelenjében nincsen.

Aztán peregnek tovább ritka gyorsasággal az események: a színt az I. Jakab angol király ellen összeesküvő Guy Fawkes képmását hordozó, Nagy-Britanniában jól ismert maszkokat viselők lepik el, Ottó a közönségnek hátat fordítva magához nyúlva Melindáért kiált; a szerelmi szál azonban az eredeti műhöz képest jóval hátrébb szorul. Így kezdődik, majd halad tovább a maga különös-rögös útján a Bánk bán az újvidékiek előadásában; hamarosan ismét feltűnik a kiválóan játszó Krizsán Szilvia – ezúttal Gertrudisként.

Élő színház; csak nem Bánk bán, hanem a Katona József-dráma ürügyén – Urbán András rendező és Gyarmati Kata dramaturg együttműködéséből – leginkább a történet fő vonalait, szereplőit, sőt jeleneteit átvevő új darab született; jóval rövidebb is – az egy felvonás két óra lehet összesen. S mindebbe újdonságként belefér a honfoglalás s a hozzá kapcsolódó, azt megelőző (eredet)mondák ironikus-groteszk felidézése, illetve a történet menetének megszakítása a szerepeket alakítók megírt vívódásával: mi a magyar most földrajzi, társadalmi helyzettől nem függetlenül. (A kérdésről olyan csapat gondolkodik, amely nemzetiségként éli mindennapjait a szerb többség között.)

A rendezés alaphibája kompozíciós fogyatékosságból ered: az imént említett „belső vitákat”, illetve a közönség bevonásával levezényelt záró részt arról, mikor, milyen körülmények között hagyná el az ember hazáját, nem sikerült beilleszteni a színpadon zajló előadás szövetébe. Utóbbi – a nézőkkel folytatott diskurzus – a produkció legemlékezetesebb momentuma, amely jó esetben valóságos „kis Bánk bánná” válhat mai hétköznapi Petúrokkal, Myskákkal, Biberachokkal. Társadalmilag hasznos színházi előadás – szerepel a színlapon. Ezt kétségbe vonni nehéz is lenne.

(Bánk bán. Újvidéki Színház. Rendező: Urbán András.)