Nem ördögtől való ugyanis az igényes muzikel operaénekesekkel való bemutatása, nem is példa nélküli, ugyanakkor a premier tanulsága az, hogy ezt a műfajt is tanulni kell. Még az olyan képzett énekeseknek is, mint akik szakmailag Verdin, Puccinin, Mozarton edződtek. Kevés ugyanis az énekhang hajlékonysága, a muzikel mint műfaj egészen más színészi játékot igényel.
Kezdjük mindjárt a prózával, ahol rögtön elbuknak a nagy énekesek, hiszen más énekelni, és más természetes hangon beszélni. A mesterkéltség és a gyakorlatlanság hatotta át a prózai részeket, amelyeknek az sem tett jót, hogy a két nyelv közötti váltás óhatatlanul rendre megtörte a cselekmény ívét. Angolul pedig illene jó kiejtéssel énekelni, ez egy muzikelénekesnek természetes, az operalibrettók nyelve azonban általában nem az angol, ez is erőteljesen hallatszott.
Miklósa Erika és Boncsér Gergely főszereplő párosa a szép énekhang ellenére – számomra legalábbis – nem hozta el az igazi katarzist, túl sok volt a mesterkéltség körülöttük, Megyesi Schwartz Lúcia latinos Anitája viszont élettel teli volt. Összességében azonban egyik énekes szereplő színpadi játéka sem magaslott ki igazán. A legjobb színészi alakítást nem véletlenül a Dokit megformáló prózai színész, Szabó Sipos Barnabás hozta.
Ott van például a mikroportügy is. Azok az énekesek, akik számtalan alkalommal beéneklik az egyébként jó akusztikájú teret, most hangosítással énekeltek, valószínűleg a prózák miatt, és ez sem tett jót a hangzásnak: nem sikerült még megközelíteni sem azt az arányt zenekar és énekhang között, ami máskor természetes az első pillanattól kezdve, és ez nem az énekeseken vagy a zenészeken múlt, hanem szimplán a technikán. A zenekar Dénes István vezetésével jól igazodott a megváltozott akusztikai, zenei igényekhez.
Novák Péter kihagyta a ziccert. Napjainkban menekültekre hegyezni ki egy rendezést a biztos siker receptje, csak mintha nem lett volna elég bátor ahhoz, hogy valóban aktualizálja is a problémát. A szöveg hús-vér valósága így nem jelent meg a színen, ami óhatatlanul is hiányérzetet szült.
A klasszikus balettmozdulatok sokszor kerültek kontrasztba a cselekménnyel, a más táncelemekből építkező koreográfiák ebben az esetben sokkal jobban működtek, amihez a néptáncos fiatal közreműködők tökéletesen alkalmazkodtak.
Érdekes megoldás a párhuzamos énekes és táncos szereplők alkalmazása, egyszersmind tökéletesen kiküszöböli a cselekmény szerinti fiatal és az énekesek tudásához, tapasztalatához igazodó idősebb életkor között feszülő konfliktust, hogy két párhuzamos térben zajlik az esemény, amely egyben az emlékezést is megjeleníti. Nem indult rosszul a kivetített filmszerű előzmény sem a nyitány alatt, és nagy kár, hogy ennek később semmilyen formában nem volt folytatása.
A fiatalosra hangolt, bandás jelenetek mellé valami hasonló képi megoldás sokat segíthet ugyanis a mozik, számítógépek vizuális világához szokott legújabb nemzedéknek, hogy korszerűnek érezze a rendezést. Ez a darab pedig az OperaKaland része lesz, rengeteg tini nézi majd meg, és ettől egy rendező sem vonatkoztathat el.
