Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.
A kriminalisztika és a bűnügyi orvos szakértés mélységeit ostromló nyitóbeszédében Fábry Sándor egyebek között azon elmélkedett a Godot-ban, hogy vajon miért fogadjuk úgy a Keresztapában Marlon Brando halálát, mint Aljosa Karamazovét, amivel szépen megágyazott a művek részleges értelmezésének. Máriás ugyanis jobbára nem piszkálja fel a mély rétegeket.
Inkább rá jellemzően hol visszafogottabb, hol profánabb gesztusokkal ható vízióin úgy mutatja be bűnözőit – például Picasso műtermében Báthory Erzsébetet, Seurat pointilizmusával Rózsa Sándort vagy az említett Ambrus Attilát –, ahogy a köztudatban megkövültek. Ugyanakkor a fricska sem áll távol tőle. A giccshajhász médiát például egy idős hajléktalan ember megnyomorított, Mondrian geometrikus kompozíciójának előterébe rajzolt arcával köpi szemen.
Máriás új képeinek egyébként keresve sem találhattak volna hasznosabb helyszínt a konferenciatermek előterében működő Ericsson Galériánál. Talán a szépség és a szörnyeteg, az építő szellem és a romlott lélek összefegyelmezése a reveláció erejével és a gyógyulás esélyével hathat a vállalati pszichopatákra is.
