Átmenetileg, harminc évig

Polgári művészszínházat akartam létrehozni – mondja Bálint András, a Radnóti igazgatója. Ez az utolsó évada.

– Most, hogy befejezi direktori pályafutását hasonló érzéseket hordoz magában?
– Sem boldog, sem szomorú nem vagyok. Nyilván több szabadidőm lesz. Voltak mestereim, mint Mensáros László és Ádám Ottó, akiktől megtanultam, hogy meg kell engednünk magunknak, hogy éljünk. Úgy vélem, ha valaki csak a színháznak, kizárólag a szent művészetnek él, kevesebb lesz. Ez nagyon veszélyes. Sok tragikus sorsot láttam: kollégákat, akiket megnyomorított az alkohol, magányukkal küzdő nőket. Mindig örültem, ha valamelyik női színészem gyereket vállalt, ezt mindig pártoltam. Egy művésznek szüksége van családra, barátokra, szerelemre. Világot kell látni, moziba és koncertre járni, sportolni, élni kell az életet.

– Melyik előadásokra emlékszik vissza szívesen az elmúlt három évtizedből?
– Igazságtalanság lenne válogatni, de talán A hetvenkedő katona, Ibsen Nórája, a Ványa bácsi, a Nem félünk a farkastól, az Anconai szerelmesek, a Háztűznéző, Térey Asztalizenéje, A kripli, a Vágyvillamos áll hozzám közel. Nagyon fontosak voltak a Magvető-estek, és ahogy Jordán Tamás József Attilával gyónt.

– A színész és az igazgató között mindig megtalálta az egészséges egyensúlyt?
– Úgy hiszem, mindig volt bennem kellő szerénység ahhoz, hogy ne álljak jelentős kollégáim elé. A Ványa bácsinál fel sem merült bennem, hogy a címszerepet játsszam, arra Kulka volt a legalkalmasabb. Amikor a Sirályt vittük színre, három Trigorinnak való színész is volt a társulatban, a szerepet nem én, hanem Cserhalmi György formálta meg.

– A színpadot azért nem hagyja teljesen a háta mögött.
– Mindig színészként gondoltam magamra, csak ideiglenesen voltam színigazgató. Átmenetileg, mondjuk harminc évig, ami most megszűnik. A színészeknek az a szerencséjük, sok gyötrelmük és keserűségük mellett, hogy húszévesre és hetvenévesre is szükség van a színpadon. Remélem, tudok még bőven koromnak és karakteremnek megfelelő szerepeket játszani. Viszem tovább a szerepeimet: a Nagy Inkvizítort A Karamazov testvérekből, a nagypapát az Oresztészből. Október elején lesz az új önálló estem premierje, s Miroslav Krleza Glembay-vér című darabjában is látható leszek majd.

– Említette az önálló estet, amelyet felesége, Deák Krisztina rendez. Heltai Jenő író, újságíró, dramaturg, színházigazgató író eddig kiadatlan, 1944-es ostromnaplóját dolgozza fel. Miért épp erre esett a választása?
– Jó kapcsolatot ápolok Heltai leszármazottaival, ők adták oda nekem a hétszáz oldalas naplójegyzeteket, amelyet bujkálása idején írt. Zsidó származású volt, de a János vitéz sikere, melynek ő írta a versszövegeit, különös módon mentesítette a sárga csillag viselésétől, egy darabig. Csak a Szálasi-puccs után volt köteles hordani. Radnótit tarkón lőtték, Szomory Dezső éhen halt, Szerb Antal és Rejtő Jenő munkaszolgálatban pusztult el. Heltai is volt a Gestapo börtönében, családját végig életveszély fenyegette, de ő valahogy túlélte. Barátok és rokonok segítségével, bölcs humorral és szerencsével. Darvas Ferenc zongorista barátommal felidézzük a boldog békeidők Budapestjét is, elhangzanak majd korabeli sanzonok és a János vitéz dalaiból is néhány. Heltai a naplójában dokumentálja a háborús hétköznapok borzalmait, de képes öniróniával, humorral, persze fekete humorral írni még a legnehezebb időkről is. Egy helyütt például ez olvasható: „Zúzdába kerültek a könyveim, eszem a zúzdáját.”

– Vallomásos előadás lesz?
– Igen. A Kosztolányi-, a Márai-, a Babits- és a Radnóti-estemen is szerepeket öltöttem magamra, olyanokat, amelyek közel álltak hozzám, amelyek révén önmagamról is vallhattam. Most épp abban a korban vagyok, amelyben Heltai az ostrom idején. Hetvenhárom évesen szellemileg és fizikailag, lelkileg is erős volt. Számomra is nagyon fontos, hogy ebben a korban is világítson az emberi szellem, hogy ne hagyjuk el magunkat, ne veszítsük el a humorunkat.