Az ember alakú kozmosz látható világa

Megrajzolni a Bibliát hálátlan – véli Jankovics Marcell, szerinte hanyatlóban van az európai kultúra.

– Egy interjúban megjegyezte, hogy mindig az érdekelte, amiről előtte semmit sem tudott. Ebből aztán egy roppant figyelemreméltó és szerteágazó életmű bontakozott ki. Akad még olyan terület, amelyben tudatlannak érzi magát?
– Természetesen sok ilyen van, hiszen vizuális típus vagyok, elsősorban a látható világ érdekel. Gyermekkoromban a geometria kivételével a matematika túl absztrakt, a kémia túl mélyen volt nekem, és a mikroszkóppal, csillagászati távcsövön keresztül látható világ sem izgatott. Szüntelenül bámészkodtam, keresgéltem a látnivalókat, és sokszor hagytam elmenni a szöveget. Arra azonban jól emlékszem, hogy a képek, a külső és belső látás mennyire megkönnyítette számomra a tanulást. Ősszel jelenik meg a vizuális nevelésről írt könyvem annak köszönhetően, hogy miután eltávolítottak az NKA éléről, felmerült, miniszteri biztosként felügyeljem a területet. Bár meglehet, botrányos írás, mert részben a vizuális nevelést mellőző NAT-nak és kerettanterveknek a kritikája.

– Szokta mondani, hogy a művei célja elsősorban az ismeretterjesztés, a szimbólumok hömpölygése és dekódolása azonban most is komoly kihívások elé állítja a művelődni vágyó ifjúságot.
– Mondjuk, hogy igen, de ennyi ismeretet azért nehéz úgy átadni, hogy hasznos legyen. A könyv azért jó, mert vissza lehet lapozni, azóta pedig, hogy létezik videó, számítógép vagy dvd, ezt megtehetjük a filmekben is. Az ismeretterjesztés helyett azonban inkább a szemnyitogatás szót használnám.

– Közel három évtizedes vergődés után Az ember tragédiája film végül elkészült, Biblia-sorozata azonban töredékben maradt, a nemrég kiadott Képes bibliai történetek célja pedig, mint írja, részben a leletmentés. Hogyan lehet ép ésszel átvészelni, ha tíz év kutatómunkája, több száz teleírt oldal, sok ezer figuraterv a fiókban marad?
– Van egy mondásom, miszerint ha mindazt megcsinálhattam volna, amit nem csináltam meg, akkor nem tudtam volna megcsinálni azt, amit megcsináltam. Mindennek van hozadéka. A Biblia-filmmel végzett munkámnak az, hogy elkezdtem foglalkozni a Szentírás szerintem számos létező, tartalmas jelképének megfejtésével. Öt éven át tartottam bibliai előadássorozatot a Marczibányi Téri Művelődési Központban, a Budapest Bábszínház két szezonban játszotta a Bábiloni Biblia című darabomat, amelyet magam írtam, terveztem és rendeztem. Nagyon izgalmas kaland volt, mert a bábok megmozdítása azonnal életre kelti őket, erre a rajzfilmkészítésnél hosszú hónapokat, éveket kellett várni. Képzelje csak el, hogy Az ember tragédiájánál 28 évet vártam arra, hogy összerakva lássam. Ez emberpróbáló dolog.

– A könyvből kiderül, hogy a Biblia-film forgatókönyvéhez katolikus létére a Károli-fordítás revideált szövegét használta fel, az előkészületekben pedig egy rabbi is a segítségére volt, a mű hemzseg a különböző vallási, mitológiai utalásoktól. Az elkészült részben csodálatosan működik a szintézis, de milyen gondolat áll mögötte?
– Pannonhalmára jártam gimnáziumba, s utóbb sokszor a képembe vágták, hogy a katolikus felfogás szerint túl nyitott vagyok. A Magyar katolikus lexikon hallatlanul gazdag gyűjtemény, de egy hatalmas területet mellőz, éppen azt, amit én érdekesnek tartok. Most egy Heller Ágnes-könyvet olvasok, amely okos könyv, csak éppen abból a tévedésből indul ki, hogy a Bibliában nincsen mitológia. Nekem vissza kellett fognom magam a filmtervben, hogy ne legyen annyira árulkodó, mennyi mitológiai elemet kölcsönzött például a Mózes-hit Egyiptomból. Ha csak a képet látja, hogy Mózes feltartott kezeit fogja két oldalról két segéderő, abból nem derül ki, hogy itt egy egyiptomi isten ábrázolása jelenik meg, csak leszállítva a földre és más jelentéssel. A filmnek eredetileg nem lett volna feladata, de miközben készültem rá, az újabb ismeretek újabb írnivalókat is adtak. A Nap könyve című kötetem egyik fontos értelmezése, hogy miként lesz az Ószövetség istene napisteni tulajdonságokkal fölruházott viharistenből egyisten.

– Mi lehet az oka annak, hogy amikor belevágott, még egyetlen olyan igényes animációs alkotás sem született a Bibliáról, mint amilyennek az öné indult, ráadásul azóta sem lubickolunk a jó példákban?
– Mert a Bibliát megrajzolni nehéz, hálátlan, ráadásul nem is korszerű feladat. A jellemzően realisztikus törekvések nem a rajzfilm, inkább a hollywoodi natúrfilm vonalát követik. A rajzfilmnek stilizálnia kell, ezért azt vállaltam, hogy az általam csodált középkori művészet szellemében kövessem. Azért, hogy ha valaki betéved egy múzeumba, és meglát egy nő előtt térdeplő angyalt, azonnal felismerje, hogy az az angyali üdvözlet. A televízió ifjúsági osztálya annak idején arra kérte fel a Pannónia Filmstúdiót, hogy a gyerekek számára készítsünk olyan rajzfilmsorozatot, amely ismeretterjesztő módon, aranyosan foglalkozik a Bibliával. Legyen olyan, mint József Attila Betlehemi királyok című verse, mondták. Akkor sem elégedtem meg a szimpla gyermekbibliával, vagyis azzal, hogy az eredeti tévés elképzelés szerint csak a formális kompozíciókra ügyeljek. A vizuális nevelés témájában is foglalkoztat a jobb és a bal agyfélteke szerepe. Nem elsőként, de azt mondom, hogy a mai ember bal agyféltekéje elnyomja a jobb féltekét, amelyhez a vizualitás, a szimbólumvilág és az érzelmek is tartoznak. Ezért van hanyatlóban az európai-atlanti kultúra.

– Az animáció a stúdiórendszerben élte aranykorát. Minek köszönhető, hogy a rajzfilmesek ma is rendületlenül szállítják a sikereket?
– Elsősorban a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemnek, ahol működik az a fajta műhelymunka, amely a stúdiórendszerben sikerre vitte a magyar animációt. Attól, hogy a rektor, Fülöp József is animációs szakember. Még az elődje, Kopek Gábor mondta nekem, hogy az animáció húzóágazat lett az iparművészeti egyetemen, és ma már évente nem öten, hanem háromszázan jelentkeznek erre a szakmára. A hallgatók pedig együtt vannak, közösséget alkotnak. A magyar animáció a pozitív kirívó példa, ha azt vesszük, hogy a magyaroknak nem igazán volt nagy korszakuk a filmgyártásban. Matolcsy György, egykori igazgatónk tekintettel volt arra, hogy ne egy kaptafára gyártsuk a filmeket. Szokták vádlón mondani, hogy a magyarok individuálisak, de azért akadnak olyan szakmák is, ahol ez jó, feltéve hogy ahol műhelymunka folyik, az alkotók segítik egymást.

– Mi szépet és jót látott mostanában a magyar rajzfilmtermésből?
– Ducki Tomeket említeném, aki Fürdő című rövidfilmjével a nyáron elnyerte a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál nagydíját. Ez a lengyel-magyar fiatalember már az első, tisztán számítógépes filmjével, az Életvonallal is elbűvölt. Említhetném kedves tanítványomat, a kiemelkedő tehetségű M. Tóth Gézát is, akinek a filmjei közül egyébként nem is az Oscarra jelölt Maestro, hanem az Ikarus című diplomafilmje, az újabbak közül a Mama a kedvencem. Ő legutóbb A Rajna kincse animált díszletvilágával bűvölt el az Állami Operaházban. Ennek a műfajnak mint kvázi alkalmazott iránynak a számítógép megsokszorozta a lehetőségeit.

– Hogyan élte meg az új technika térhódítását a műfajban?
– Amikor a Pannóniának hirtelen le kellett csökkentenie a létszámát, mert véget ért a hagyományos rajzfilmgyártás, igazgatóként nekem kellett kirúgnom úgy 120 embert, akiknek a munkáját átvette a számítógép. Dráma volt. A Disney egyébként szintén akkor fejlesztette vissza az egész estés programját, a burbanki stúdióban csak 28 ember maradt. Néhány hónapot dolgoztam is ott az eredetileg Kingdom of the Sun című és az Oroszlánkirály rendezője, Roger Allers vezetésével készült filmen. A stúdió akkor még a virágkorát élte, de a közelgő változást jól érzékeltette, amikor betoppant egy Katzenberg nevű bankember, akinek semmi köze nem volt a rajzfilmgyártáshoz. Kirúgta azt a rendezőt, aki Walt Disney után először hozott hatalmas nyereséget a stúdiónak, a haverjával pedig átíratta a forgatókönyvet. Ebből lett aztán a nálunk Eszeveszett birodalom címen vetített szar.

– Élete nagy részében az univerzum és benne az ember kutatására törekedett. Végül melyiket sikerült jobban megismernie?
– Fogalmam sincs. De van az életemben egy időbeli átrendeződés. A nagy ráébredés 1964-ben esett meg velem, amikor elolvastam Albert Ducrocq Az anyag regénye című munkáját a világ megteremtéséről. Óriási hatással volt rám Franz Werfel A meg nem születettek csillaga című műve is, amelynek a végén kiderül, hogy a kozmosz ember alakú – képletesen értve, persze. Akkor, a hatvanas években annyira megrázott ez a kép, hogy kicsordult tőle a könnyem. És milyen furcsa: amikor már tudományosan is kezdett izgatni a kérdés, kiderült, hogy néhány korai kultúrában így, illetve az emberi testet jelképező gömb alakkal ábrázolják a kozmoszt. A kiteljesedés aztán a János vitéz után következett be, amikor elkezdtem csillagképek szerepével foglalkozni a mitológiában. Idősödve inkább befelé fordulok, a belső világ tulajdonképpen az emberbe zárt képe a nagy kozmosznak. Jobban foglalkoztat már az emberi lélek. Az érett kalász nem az égre néz, hanem a tövére hajtja a fejét. Csontváry Magányos cédrusában hetvenéves koromig észre sem vettem, hogy ágkarjával az a fa valójában egy gyönyörű női mell után nyúl, amelyet mindenki hegynek lát. Az égig érő fa pedig az ember, aki magára maradt a vágyaival.