Fogvatartottak a Pinceszínházban

Tököli fogvatartottak gondolták tovább Vajda István monodrámáját az utolsó magyar halálraítéltről.

A Süket halál, avagy matt az Életnek című darab sikere nem a hétvégén kezdődött, hanem még júliusban, amikor a megnyerte a fiatalkorúakat fogva tartó büntetés-végrehajtási intézetek közötti versenyt mint a legjobb színpadi alkotás. A darab története már önmagában is érdekes, mert a rabok egy ismert színművet gondoltak tovább. A sorozatgyilkos Molnár Henrik László, a Magyarországon utolsóként kivégzett elítélt történetéből Vajda István írt monodrámát, amelyben a gyilkos anyja beszéli el az életüket. A Pedig én jó anya voltam című darabot Pogány Judit már évek óta játssza a Pinceszínházban és börtönökben is.

Májusban a tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetébe is eljutott az előadás. Ez ihlette a tököli elítéltek saját színdarabját, amelyet Nagy Klára Katalin százados írt, és Csizmadia Csaba századossal közösen rendezett. Vajda monodrámájában Molnár Henrik anyja meséli el a történetet, a tököli színdarabban pedig maga Molnár Henrik. A gyilkos vívódásait, a halálsoron töltött utolsó napjait idézi fel az előadás. Szerepelnek benne őrök, rabtársak; a Henrik emlékeiben szereplő figurák – a család, az áldozatok – szellemalakokként jelennek meg.

Nagyrészt ez a darab is monológ, a legtöbb szövege a főszereplőnek, Henriknek van, akit Kupai László alakít. Nagyon udvarias, intelligens arcú, harminc körüli férfi. A sors tréfája, hogy mindig szeretett volna színpadon állni, bár azt soha nem gondolta, hogy az álma elítéltként válik valóra. Megkérdezzük, miért ül, és bár jelzik neki, hogy ezt nem kell megmondania, azt válaszolja: testi sértés miatt, verekedésbe keveredett. Szabadulása utánra rengeteg terve van: szeretne jogosítványt, és talán a színházzal is megpróbálkozna újra. Egyébként a vendéglátóiparban dolgozott.

„Rengeteg szempont alapján dől el, hogy egy rab szerepelhet-e egy ilyen előadásban. Önkéntesség nélkül a dolog nyilván nem működik, és volt szerepe a tehetségnek is. A kiválasztás bonyolult: számít például, hogy az elítélt milyen magatartást tanúsított, milyenek a külső kapcsolatai, mennyi idő múlva szabadulhat, és hogyan tud együttműködni a társaival. Azzal, hogy most a Pinceszínházban szerepelhettünk, bizalmat kaptak a fogvatartottak, és ezt a bizalmat lehetőségként élték meg. Éltek vele, és nem éltek vele vissza. Én ezt mindenképpen üzenetértékűnek tartom” – mondja az intézmény parancsnoka, Pesti Ferenc ezredes.

„Az elején ijesztő volt Henrik szerepében lenni, szívdobogásom volt” – meséli a főszereplő. „Arra is gondoltam: ha már börtönben vagyok, inkább valami boldog darabban szerepelnék. Aztán a sok próba közben levetkőztem ezeket a félelmeket.” Kéri, hogy mindenképp írjuk meg: nagyon hálás a parancsnokuknak, illetve Nagy Klára és Csizmadia Csaba századosoknak a lehetőségért, és egy bizonyos S. Jánosnak, aki elmondása szerint valóban szemtanúja volt a történetnek, amiről a darab is szól.