Gárdos Péter: „Honnan ez a felháborító élni vágyás?”

Gárdos Péter világsikerű regénye kapcsán a szülei hihetetlen történetéről és a holokauszt elbeszéléséről.

– Mi volt az oka, hogy szülei még a gyerekeik előtt is titokban tartották megismerkedésük történetét?

– Voltaképpen egyetlen dolgot tartottak titokban: a gyökereiket. Hogy honnan jöttek, milyen származásúak. A zsidó szó tizenéves koromban hangzott el először a családban, de ezt követően is tabu maradt. A saját elméletem szerint szégyellték a sorsukat. Alapvetően és mélyen szégyellték, hogy miközben több millió sorstársuk elpusztult, ők valamiféleképpen túlélték ezt az iszonyt. Miért pont ők? Másrészt ezt a pokoljárást, furcsa mód, egyfajta saját kudarcként élték meg. A hazájuk kitaszította őket, és bár ez legkevésbé a kitaszítottak hibája volt, ezt is személyes szégyennek fogták fel. Apám esetében pedig lehetett egy harmadik oka is a hallgatásnak. Hazatérése után baloldali lapoknál helyezkedett el, és az igazságos társadalomba vetett hite fokozatosan megroppant. ’56 után, mint a magyar értelmiség többsége, ő is megkötötte a különalkuját a Kádár-rendszerrel. Ez az ő esetében azt jelentette, hogy ha a rezsim nem foglalkozik a származásával, ő hajlandó elfogadni annak legitimitását. Élt tehát a lehetőséggel, de ennek a feltétele a totális felejtés volt.

– Nem fordult meg a fejében, hogy eltávolítja a történetet a családjától, megőrzi ugyan a románcot, de nem hangsúlyozza, hogy ez a szüleivel esett meg?

– Stilisztikailag is izgatott, hogy a szöveg egyik főszereplőjét Apámként nevezzem meg, egyértelművé téve, kiről is beszélek. De minden szempontból nagyon fontos volt számomra, hogy a személyességet, az érintettséget jelezzem.

– A Hajnali láz tehát vallomás is egyben?

– Igen, tekinthetjük vallomásnak is.

– Először filmet akart készíteni a történetből, hogyan született meg később mégis a regény?

– Hosszú folyamat volt. Sokáig írtam a forgatókönyvet, aztán végül beadtam a Magyar Nemzeti Filmalap elődjéhez, a Magyar Mozgókép Alapítványhoz. Épp ekkor élte legnagyobb válságát a hazai filmipar, így bár a forgatókönyvet elfogadták, nem készülhetett belőle film. De nem adtam fel, úgy voltam vele, hogy ha filmként nem is, valamiképpen mégis meg kell örökítenem a történetet. Ekkor határoztam el, hogy regényt írok, amelynek első kiadása végül 2010-ben meg is jelent. Később a film is zöld utat kapott, és az az érzésem, hogy a regény jótékony hatással volt a később temérdek alkalommal átírt forgatókönyvre. Más dramaturgiát igényelt a regény, és ez a filmhez egyfajta, általam eddig soha nem használt látásmóddal szolgált.

– Úgy fogalmazott, hogy miután édesanyja átadta önnek a levelezést, hosszasan, minden részletre kiterjedően faggatni kezdete őt. Nem gondolt rá, hogy a teljes történetet megörökítse, az elhurcolástól kezdve a koncentrációs táborokon át a hazatérésig?

– Nem, ezt soha nem terveztem. Talán azért nem, mert minél többet tudtam meg ennek a pokoljárásnak a részleteiről, annál reménytelenebbnek tetszett a rekonstrukció. A holokausztot megjárt emberek visszaemlékezéseiben van egy olyan mozzanat, amely tulajdonképpen megörökíthetetlen. Másképpen mondva: a holokausztban van valami felfoghatatlan. Amikor a szüleimet ’44-ben összegyűjtötték sok százezer sorstársukkal együtt, bevagonírozták és egy szögesdróttal körülzárt táborba vitték, álmukban sem képzelhették el, mi fog történni velük. Az mégsem lehetett opció, hogy ott majd módszeresen megsemmisítik őket. Erre épeszű ember a XX. század közepéig nem gondolhatott. A képtelenségnek és a valóságnak ilyenforma összeütközése szinte ábrázolhatatlan. Illetve csak remekművekben sikerülhet. Tudtam, hogy erre én képtelen lennék, így meg sem próbáltam életüknek ezt a fejezetét elmesélni.

– Nem is tekinti holokauszt-regénynek a művét?

– Kell hozzá némi történelmi ismeret, amely kontextusba helyezi ezt a történetet, de nem hinném, hogy ez a regény a holokauszt-irodalom része. Ez egy par excellence szerelmi történet, egy igazi love story, így kellene hozzá viszonyulni. A borzalmak, amelyeken a hősök keresztülmentek, csak jelzésszerűen szerepelnek a históriában. Hiszen a szüleim is hallgattak erről. Akkor is, később is.

– Hosszú előkészítés után idén decemberben a levelezés alapján készített film is a mozikba kerül. Változott a történet a másfajta közeg, a filmes elbeszélés miatt?

– Alapvető különbség van a kettő között. Egyrészt a műfaji sajátosságokból adódóan a konfliktusok sokkal élesebbek a film esetében. De konkrét történések is változtak, amelyben külső tényezők is szerepet játszottak. A Filmalap csak koprodukciós partnerek bevonásával adott támogatást, így svéd és izraeli közreműködéssel készülhetett el az alkotás. Mindkét partnernek voltak feltételei. Így például bekerült egy jeruzsálemi kerettörténet, és a svéd forgatókönyv-konzulens hatására változott a svédekről kialakított kép is. Mikor fény derült a szüleim titkára, készítettem egy három és fél órás dokumentumfilmet a mamámmal, ahol ő bámulatos őszinteséggel, és meglepő részletességgel mesélte el életének ezt a szegmensét. Segédanyagnak szántam a filmhez, de igazából bosszantott, hogy nem tehetem publikussá. Végül anyám vallomása adta meg az alapját a jeruzsálemi keretjátéknak. Ebben egy izraeli színésznő személyesíti meg őt. A svéd kérés is tanulságos volt. Talán kevésbé köztudott, hogy a háborúban semleges ország társadalmának egy jelentős része Hitler-párti volt, és emiatt a háború után befogadott áldozatok megítélése sem volt olyan egyértelmű, ahogy azt gondolnánk. Ezért árnyalnunk kellett a regény alapvetően pozitív képét a befogadó társadalomról.

– A regényben megjelenő befogadás és menekülés miatt a szöveg szomorú aktualitást kapott az elmúlt hónapokban.

– Most, amikor Európa, és különösen Magyarország egy komoly migrációs kihívás előtt áll, akkor az a tény, hogy Svédország – Angliával és Svájccal közösen – a második világháború után befogadta a holokauszt túlélőit, példát mutathat számunkra, és persze a mai Európa számára. Én speciel nem beszélgethetnék most önnel, ha Svédország akkor, 1945-ben nem lett volna ilyen nagyvonalú. Elkeserítőnek tartom a helyzetet nálunk.

– A regény első kiadása szinte visszhangtalan maradt. Most azonban magyar viszonylatban talán sosem látott világhír előtt áll a Hajnali láz, hamarosan harminc országban jelenik meg. Hogyan kezeli a helyzetet? És mit gondol, mitől válhatott szenzációvá a könyv?

– Jelenleg a döbbenet és az öröm az, amit érzek. Halmos Ádám, a Libri Kiadó igazgatója, miután idén tavasszal elolvasta a regényt, majd megnézte a film tesztvetítését, komoly fantáziát látott a nemzetközi megjelenésben. Őszintén bevallom, fantasztának hittem. De aztán nem sokkal később már jelezte, hogy Ausztráliából érdeklődnek a regény iránt. Ennek az ausztrál kiadónak a vezetője azonnal meg is vásárolta az angol kiadás világjogát. A londoni könyvvásár után pedig szinte robbant a piac, több mint száz kiadó versenyzett, egymásra licitáltak a jogokért. Most ott tartunk, hogy a közeljövőben harminc országban jelenik meg a Hajnali láz, elsőként Németországban, aztán Olaszországban, Ausztráliában, Angliában, majd az Egyesült Államokban és így tovább. Ennek a robbanásnak az okát nehéz lenne megmondani. Az ausztrál kiadó tulajdonosa azt írta, számára felemelő, hogy egy ilyen drámai történetet olvasva nemcsak sírni, de nevetni is tudott. Talán az is közrejátszhatott, hogy reneszánszát éli napjainkban a tényirodalom. Az emberek újra egyre szívesebben olvasnak olyasmit, aminek van valóságháttere. Azt hiszem, ez a két dolog, a nevetés és a hitelesség jelenthette a siker kulcsát.

– A Hajnali láz – bár hangsúlyozta, hogy nem holokauszt-regény – változtathat a téma feldolgozásán, mutathat új utat a borzalom feldolgozásában?

– Abban reménykedem, igen. Az élet igenlése ebben a vonatkozásban egy radikálisan új megközelítés lehet. És ezt talán a regény és film közönsége is díjazza.