Hódít Európában a magyar avantgárd

A magyar számok külföldi fogadtatásáról, avantgárdról és metálos sznobériáról beszélgettünk a Thy Catafalque mindenesével.

– Ha már akkor kész volt, hogyhogy csak most jön ki?
– Többek között a vinyl kiadás miatt. Európában nagyon kevés vinyl gyár van, öt-hat nagy üzem. Ezek az utóbbi időben annyira be lettek táblázva, hogy négy-öt hónap az átfutási idő. Ezenkívül a kiadó elköltözött, gyárat váltott és a speciális digibook CD formátum miatt még rászámoltak némi időt, hogy ha valami probléma merülne fel a gyártás során, legyen lehetőség korrigálni. A vinyl üres oldalán is gravírozás lesz, megterveztem a mintát, de még ilyet sosem láttam előtte.

– A bakelit ennyire jól fogy? Le tudják egyáltalán még játszani a vevők?
– Hogyne, kiválóan. Ámbátor én például nem tudom, nincs lemezjátszóm. A zene maga fenn van neten, veszteségmentesen, hozzáférhető. Nem emiatt vásárolnak már az emberek hanghordozót. A vinyl azért persze másképp szól, ez nyilvánvaló, benne van ez a tökéletlen kézműves jelleg, mely a tökéletes digitális adatokkal szemben több humánumot és több izgalmat hordoz. Ugyanakkor ott a műtárgy faktor is, mely szintén nagyon fontos tényező. Meg vannak a gyűjtők.

– Komolyzenei hatások érezhetőek az új dalokban? Néhány éve nyilatkoztad, hogy egyre több ilyet hallgatsz.
– Igen. De most készítek egy másik lemezt is, mely sokkal inkább az Erika szobájára hasonlít, zongora, hegedű, nagybőgő. Inkább ebbe tettem át a komolyzenei dolgokat, a Thy Catafalque maradt alapvetően metal, azt nem akartam megváltoztatni ilyen értelemben.

– Ezt is a Season of Mistnél jelenhet majd meg?
– Nem, erről nem volt szó. Nem mintha akkora titok lenne, de senkinek nem szóltam egyelőre róla, hogy van egy ilyen anyag is. De nem is illik a profiljukba. Meg nincs is még kész.

– A Sgùrr mennyivel lett másabb így, hogy nem énekel rajta Bakos Attila, aki az egyik legismertebb számodban, a Köd utánamban is hallható volt?
– Eléggé és emiatt lett hidegebb is. Attila az előző két albumon hozta a rá jellemző bensőséges éneket, a Köd utánamban fantasztikus volt, ez pedig most teljesen hiányzik. Ez talán csalódást is fog okozni sokaknak. De ő is készíti a saját lemezét, aki szerette a hangját, fogja hallani nemsokára újra.

– Tiszta ének akkor egyáltalán nincs? A The Moon and the Nightspirit énekesnője, Tóth Ági sem segített most, aki korábban a Molekuláris Gépezetekben is énekelt?
– Nem. Egyszerűen nem olyan hangulatú dalok születtek most. Van pár rész, ahol én éneklek, de egyébként nem jellemző. Az ének eleve kevéssé jellemző, majdhogynem instrumentális az egész lemez. Viszont vannak még olyan dalok, amelyek annak idején nem kerültek fel a Rengetegre, mert túl hosszú lett volna és a mostanira sem, a következő albumon viszont rajta lesznek, ha minden jól megy. Az egyikben énekel Ági, két másikban pedig Attila.

– A címeket gyakran nem magyarázod túl, a Róka Hasa Rádió esetében sem tetted ezt. Mégis, mit jelent a mostani lemezcím, a Sgùrr?
– „Szkűr”-nek kell ejteni, és hegycsúcsot, hegytetőt jelent skót gael nyelven. Viszonylag gyakran túrázok a Skót Felföldön, ahol majdnem 300 munro van. A háromezer lábnál magasabb hegyeket nevezik így Skóciában. Sokuk nevében benne van a Sgùrr szó. Elég rideg vidék ez hatalmas, időtlen terekkel, köddel és ezekkel a nagyon kopár, havas hegyekkel, és ez a szó jól foglalja össze a lemez hangulatát és emellett nekem személyesen is sokat jelent a túrázás miatt.

– A Rengeteget már a Season of Mist hozta ki. Mennyit változott a rajongótábor a megjelenése óta? Több külföldi jelezte azóta, hogy kedveli a TC zenéjét?
– Nyilván nagyobb a nemzetközi tér így. A Róka Hasa Rádió idejében még például elképzelhetetlen lett volna, hogy a Terrorizer magazin streameli az első dalt. Akkor még az újságba sem tudtunk bekerülni.

– Mit gondolnak egyébként a magyar nyelvű számokról a külföldi rajongók?
– Izgalmasnak találják a magyar nyelvet, tetszik az embereknek, akkor is, ha nem értik, sőt, pont emiatt van benne némi titokzatosság. Ebben a műfajban sokan ódzkodnak attól, hogy az anyanyelvükön énekeljenek az angol helyett és sokszor tényleg elég szerencsétlen is tud lenni. Nálunk az első két lemez angolul volt. Nem is tudom, hogy miért, egyszerűen az volt az alap, hogy angolul kell, teljesen magától értetődött. Aztán elkezdett zavarni, hogy nem tudom kifejezni magam megfelelően. Egyébként is kell egy kis misztérium, szerintem ez nagyon hiányzik manapság a zenéből.

– A zeneíráshoz is máshogy állsz a külföldi rajongótábor miatt? Például még inkább be akarsz építeni olyan magyar specifikumokat a számokba, mint amilyen egy korábbi esetében a vízállásjelentés volt?
– Nem állok másként hozzá. A vízállásjelentésnek abban a dalban fontos dramaturgiai szerepe volt, mivel a szám a gyerekkorról szólt. Ma már nincs klasszikus vízállásjelentés a rádióban. Ezt csak az érti, aki itt nőtt fel, azon belül is az, aki elég idős hozzá, hogy ismerje a „hajóvonták találkozása tilos” kifejezést. Ebből külföldön semmit nem fognak fel, de ezzel nekem nem is kell foglalkoznom. Csupán amiatt pedig nem akarok magyaros motívumokat használni, mert az máshol egzotikus. Az ilyesmi mindig kínos és ízléstelen. Az Alföldi Kozmoszban egy görög hegedűs játszik, a magyar népzenét nem ismeri, de valahogy úgy jött ki a végén, hogy nagyon magyaros hangulata lett a dalnak. Ez sem volt tudatos és talán pont emiatt működik jól.

– És a magyar közeg milyennek mondható, pozitívan fogadják ezt a fajta elvontabb zenét?
– A visszajelzések pozitívak szoktak lenni, a Rengetegről sem láttam negatív kritikát. Most majd lesznek, mert nem olyan a lemez, mint az előző. De rám is fér, mert sokszor az az érzésem, hogy irreálisan túlbecsülik az elkészült lemezek színvonalát.

– Mi lenne az a színvonal, amivel már elégedett lennél? Nem lebeg a szemed előtt célként, hogy elkészíts egy albumot, mellyel maximálisan elégedett tudsz lenni?
– Nincs ilyen elképzelésem. Van, amikor érzi az ember, hogy a kész anyagot odatette rendesen, hogy ez erős lett, de ezzel a legutóbbival nagyon sokat vergődtem, a végén már nem tudtam megítélni, hogy milyen. Volt egy egész lemez a Rengeteg után, amit ki is dobtam, mert nem tetszett. Magánéletemben is adódtak problémák, az írás pedig nem ment olyan gördülékenyen, mint a Rengeteg esetében, kimerültem a végére.

– Csapatban zenélnél újra?
– A Gire-ban az volt, ott rendes zenekarként működtünk. Az azért volt jó, mert a barátaimmal játszhattam. De a Thy Catafalque-kal már nem lenne kedvem koncertezni, rengeteg munka lenne felépíteni egy élő produkciót a totális semmiből. Átmentem komponista szerepbe az előadó helyett. Utóbbi nem is inspirál.

– Talán még a norvég Ulver énekese nyilatkozta, amikor még nem koncerteztek, hogy minden este fellépni olyan lenne, mint a festőnek újra és újra elkészítenie a képét. Aztán persze elkezdtek koncerteket adni ők is.
– Számottevő anyagi bevétele egy zenekarnak onnan van.

– És így sem lesz Thy Catafalque-koncert?
– Most nincs hozzá kedvem.

– Újra kijött a Gire nagylemeze is, ennek lesz valami folytatása?
– Az újrakiadáshoz egy ’98-ban írt dalt, A Teremtés és a Tisztaságot újra feljátszottunk bónuszként. Ezt majdnem egy évig tartott felvenni és véglegesre alakítani. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy így nem tud működni a zenekar. Zolcsi (Kónya Zoltán énekes – szerk.) London mellett él, kamiont vezet, Balázs (Hermann Balázs basszeros – szerk.) télen az Alpokban zenél Franciaországban, nyáron Szardínián, most turnéztak a zenekarukkal az Egyesült Államokban is, én meg Skóciában, nekem is három munkahelyem van. Így ez működésképtelen. A TC nem. Az új lemezen is az énekesnő Bolognában él, ott vette fel az éneksávot, aztán elküldte nekem a stúdió. De a Gire egy élő zenekar, ott próba kell, izzadás kell, mikrobusz, Marshall-cipelés, koncert.

– A magyar zenei életben látsz hasonló próbálkozásokat, avantgarde kísérletezéseket?
– A Periheliont nagyon szeretem, de az sem avantgarde. A TC-t sem tartom annak. Az Astru is jó, a Leiru, a Svoid, a Qualm vagy most az Ygfan. Ezek inkább jó zenék, mint nagy kísérletek. A nagyszerű Recipe Ferrum! a Tormentortól. Az avantgarde volt, de az is csak a hagyományos panelekhez viszonyítva, a stíluson belül. Stockhausenhez képest semmik vagyunk.

– Ennek az avantgarde-nak van egyfajta elitista hangzása is.
– Igen, van egy ilyen sznob hangzása, és egyébként az is vagyok valamilyen szinten, szóval rendben, legyen avantgarde.

– Hogy érted, hogy sznob vagy?
– Sok komolyzenét hallgatok otthon is, meg jazzt. Hétvégi reggelinél például szinte mindig tükörtojást sütök és ilyenkor barokknak kell szólnia. A barokk csodálatos.

– A metálos szokások ellen próbálsz így lázadni?
– A metalos attitűdöt nem szeretem, nem a zenét. Ezt a metalos sznobériát, mely másfajta: a kiválasztottság-érzés, a magasabbrendűség-tudat a világ ellenében, a lenézés, mely erősen benne van a műfajban, nekem sok szokott lenni. Meg hogy ha Bach ma élne, metalt játszana. Persze.

– Általában a magyar kulturális életben látsz figyelemre érdemes produktumokat? Egy korai számodban a Boldog lovakból idéztél, de mit gondolsz a mai magyar filmekről, például a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanról?
– Azt nem tetszett, nem nekem szólt.

– Pedig nagyon dicsérte a kritika, sokan írták, hogy generációs életérzést foglal össze.
– Bizonyára így van sajnos. Tényleg elnézést kérek mindenkitől, de képtelen vagyok azonosulni ezzel a tehetetlen, céltalan, balfasz generációval, melyet a film bemutat és meg sem kísérel bírálni vagy egyáltalán véleményt alkotni róla. Nem éltem Budapesten sem, így aztán az esetemben még az sem működik, hogy egy BKV-villamostól elérzékenyülök és az ellenőrök látványától sem kapok gyomorgörcsöt. Az sem világos, hogy miért divat manapság totálisan amatőr, motyogó haveroknak kiosztani majdnem minden szerepet. Hol vannak a színészek? Oké, ez pénzbe kerül, de technikailag például nagyon korrekten megoldották a filmet, pár kifejezetten kreatív vizuális ötlettel, az teljesen rendben volt.

Ezzel a fővárosi félértelmiségi balfaszkultusszal viszont nem tudok mit kezdeni, rettenetesen dühítő, és ha ez valóban látlelet a mai harmincasok derékhadáról, az nagyon szomorú. Mégis azt remélem, hogy nem és inkább arról van szó, hogy a rendező csinált magának és a baráti társaságának egy ilyen önvállveregető, önfelmentő tribute-ot, hogy látjátok, ilyen kis szeretnivaló, buksi lúzerek vagyunk, de hát ilyen a világ, ilyen a helyzet, mit is tehetnénk?

A Liza, a rókatünder viszont tetszett. Annak is budapesti hangulata volt, de jó értelemben, és ott a zene is szuper.

– A természettudományok és a művészetek egysége is jellemző a zenédre, de ez általában ritkának mondható.
– Mindkettő hatással van rám. Az új lemezen ott az Oldódó formák a halál titokzatos birodalmában, mely mondjuk úgy, hogy allegorikusan a vízről szól. Teljesen természetesnek tűnt, hogy betegyek egy olyan narratív részt, mely a víz fizikai meghatározásáról szól. Távolról sem vagyok szakértő, de érdekel a tudomány, szeretek utánanézni annak, amiről írok.