Nem egyszerű improvizációs munkán alapuló album, annál sokkal több: a lemez címe, a jelszó tulajdonképpen feloldja az ismeretlen előtt a kódot, és betekintést enged a két egészen más területről érkezett muzsikus lelkivilágába, belső kétségeibe, harmóniájába.
Látszólag hétköznapi tárgyakról, fogalmakról szólnak a számok, azonban ezek mindegyike túlmutat önmagán és alapjelentésén, egyfajta asszociációs játékot játszva, egyik a másikból következik, így tulajdonképpen a lemez egy hosszú utat jár be emlékek és érzések mentén.
A Képeslap egyszerű bevezetés a rejtelmekbe, tulajdonképpen kódolt üzenet, amelyet a bepötyögött Jelszó felold, majd a Végzetes terv bemutatja, mennyivel többről is van itt szó. A Parázs pengetett, majd gyors dobott vonóval eljátszott kattogása izzít, a Külön világ a sajátos effektjeivel varázsol el, A madárnak című szám fütyülős, száguldva repülős, majd újra fütyülős triós szerkezetet folytat. Ez a szám egyébként nem új, Lajkó Félix Brasnyó Antallal is játszotta már.
A madárnak gondtalan szárnyalását nem sokáig élvezhetjük, mert a Kétség baljós hangulatú üveghangjai zökkentenek ki, majd a Fal zárja el kegyetlenül a külvilágot. Ezután két hommage-szám következik: a Jég Szkrjabinra emlékezik, a Falu Bartókra. Ez utóbbi az a szám, ahol Lajkó Félix világzenés múltja óriási előny, ugyanakkor kellően kiegészíti azt a Bartók-művek lényegét megragadó zongorakíséret, ez már az otthonra találás pillanata a lemezen.
Megmondom őszintén, itt lehetett volna végtelenül elcsépeltté válni, mégsem ez történt: nem Bartók-művek szólalnak meg, hanem az a zenei nyelv, amelyből a nagy zeneszerző is táplálkozott. Innentől már az összefoglalás felé haladunk, először a Kék folt melankóliája ragad el minket, majd a Golyó pattogó és örökmozgó ritmusa, majd a Mérleg, amelyik értékel és egybevet, a Kávé pedig új utakra indít.
Telis tele hangfestéssel, hangutánzással, természeti hangok, mindennapi tevékenységek zajának konkrét megidézésével, amelynek műfaja behatárolhatatlan, a komolyzenétől a dzsesszen át a világzenéig mindent magába olvaszt, eszköze pedig mindössze egy zongora és egy hegedű.
Az a hegedű, amelynek vonói sorra mentek tönkre, lényegében egy koncert egy teljes vonószőrt áldozott be a látványos, sokszor érthetetlenül vad előadás érdekében. Lajkó Félix tehetségét soha nem vitatta senki, ezeket az allűröket annál inkább, mindenki inkább a show-t látta benne, mint a belülről fakadó energia féktelenségét.
Mostanra viszont ez a szilajság megszelídült, talán a korral, talán a belátással, mindenesetre jót tett neki: mostanra beérett Lajkó Félix igazi belső hangja, amely úgy marad virtuóz és örökmozgó, hogy már nem kellenek hozzá látványos külsőségek.
(Lajkó Félix & Balázs János: Jelszó. Fonó, 2014.)
