Az Otellót színre vivő Stefano Poda erőteljes indítása megadja az alaphangulatot: a tengeren a viharral is hadakozó oszmán hajóhad elsüllyedése közben véres félmeztelen statiszták hada vergődik kínok kínja között. A díszlet központi eleme egy négyzetes keretbe ferdén hasító, hegyes végű egyenes monumentális megformálása, amelyre a földről a közepéig felfröccsent a fekete sár. Az a fekete sár, amelyről később majd Desdemona is énekel.
A fekete – némi fehér kontraszttal ötvözve – végigkíséri a cselekményt, és ez a színtelenség nagyon lehangoló. Az oldalfalról kezek nyúlnak ki, talán segítségért könyörögve, később a föld alól felemelkedő hálószoba üvegfala mögött a hullámzó homokban már inkább tűnnek ezek a kezek az Otello által legyőzött, tengerbe süllyedt muszlimok segélykérésének.
Egy-két alkalommal jelenik csak meg a vörös, a vér jelképeként. Technikailag minden bizonnyal fényvisszaverő festékkel oldja meg a díszleteket és jelmezeket is jegyző olasz rendező a hol fehéren, hol vörösen izzó kezeket, és a ruhákon lecsorgó vért, illetve fehér festéket. Sem mozgásban, sem színpadképben különben az egész cselekmény alatt nem nagyon történik semmi, a világítás is végig félhomályban tartja a szereplőket, és ennek a kilátástalan statikusságnak az üzenete olyannyira nyomasztó, hogy a rendező minden bizonnyal már túllőtt a célon. Verdi Otellója minden tragédiája ellenére azért nem ennyire fekete-fehér.
Nem szerencsés Otellót beugróként énekelni, Lance Ryan persze nem klasszikus beugró, a későbbi előadásokra eleve őt hirdették meg, azonban Rafael Rojas betegsége miatt a premier is neki jutott. Az az ember érzése, még nincs teljesen felkészülve, jelenetről jelenetre jön bele a szerepébe. Hangszínét tekintve ugyan nem ő az ideális Otello, színészileg pedig van még mit hozzátennie az előadáshoz, a végére már komoly érzelmeket képes kicsalni a közönségből.
Létay Kiss Gabriella Desdemonája szép és kifinomult, sajnos sem a jelmezei, sem ez a nyomasztó fekete-szürke közeg nem kedvez neki. Néha be kell csuknia a szemét a nézőnek, hogy gyönyörű szólamaira koncentrálhasson. A tisztességesen megoldott szerepek között kiemelkedik Kálmándi Mihály Jagója: színészileg és énekhangilag is élményszerűen hozza a figura karakterét.
Régóta tudom, a karmester személye alapjaiban határozza meg az előadást, most azonban egyértelművé vált, hogy talán még az énekeseknél is fontosabb a szerepe. Pinchas Steinberg csodát művel a zenekarral: fantasztikus az összhang az énekesek és a zenekar között, beleértve a tempót, a dinamikai arányokat és a zene ívét. Szépen érvényesülnek a különböző hangszínek, az egyes motívumok értelmezhetőek, képszerűvé válik a muzsika. A legjobb teljesítményt az idei évad első estéjén egyértelműen a zenekari árokból hallhattuk.
(Verdi: Otello. Premier, a Magyar Állami Operaház évadnyitó előadása, szeptember 26. Rendező: Stefano Poda)
