A hazajáró szellem fogantatása

Pilló Ákos fotográfus a szülőhely elhagyását, az elvágyódást és az útkeresést fogja meg képein.

Aligha van a boldogságnál csalfább és viszonylagosabb érzés, a meghatározás esélytelenségével tárgyalható fogalom. Mielőtt elszakadnánk a coelhói mélységű netes bölcsességtől, tegyük hozzá: csak annyi biztos, hogy a boldogság egyetemes és legbensőségesebb forrása, vagyis lelki békénk bajosan teremtődhet meg, ha az ember fogságban érzi magát – jelentse az szükségleteink, érzeteink vagy éppen emlékeink börtönét.

Ahogy beszélgetésünkből kiviláglik, Pilló Ákos jó eséllyel már rálelt belső békéjére, új fotókiállítását megtekintve pedig az is megállapítható, hogy a dokumentumfilmes-fotográfus kellő szakértelemmel, alázattal és művészi érzékenységgel felmálházva, magabiztosan halad az önmegvalósítás útján. Ha hihetünk szerénységének, azaz hogy képei születésekor – vagyis az elmúlt öt évben – még nem érezte át igazán az alkotás tétjét, legalábbis roppant közel járhat ahhoz, hogy emberként és vizuális művészként is kivirágozzék.

A Elmosódott évek című kiállítás képeiből ugyanakkor az is kiolvasható, hogy lelkében ott lappang a tél. Ezt nem annyira az évszakok színvilágát is felvonultató képköltemények néhány havas-jeges kompozíciója sugallja, inkább a kiállítás azonnal ható, személyes és mélységből fakadó témája, amely minden bizonnyal Pilló Ákos gyermekkori emlékeinek fent említett börtönében fogant. A válogatás ugyanis – amellett, hogy némi pajkossággal értelmezések sorát kínálja fel közönségének – a boldog gyermekévek, az elvágyódás és útkeresés egész életen át cipelt hordalékának a feldolgozására tesz kísérletet.

A szabolcsi Nyíribronyban született, jelenleg 38 éves Pillóról nem árt tudni, hogy kamaszkorában hagyta el a szülőhelyét, majd az ország számos települését érintő odisszeiája lezárásaként néhány éve családot alapított és letelepedett Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen dolgozik. Ő is egyike azoknak a boldogulásukat kereső vidéki fiataloknak, akiket gyermekkorukban az otthonukhoz láncoltak, majd távozásra kényszerítettek a parlagon hagyott térség szűkös lehetőségei.

Pályáját operatőrként kezdte, majd Buglya Sándor filmrendező hatására 1999-től már dokumentumfilmesként tevékenykedett, és nyert számos díjat a perifériára sodródott emberekről és a halódó hagyományokról készített alkotásaival.

Első fotókiállítása, amelyen Kárpátalja legnagyobb magyar többségű településének hétköznapjai és arcai elevenedtek meg, tavaly nyílt meg Faluvége címmel a Mai Manó Házban. A nagydobronyi maradványvilág nemcsak feleséget adott Pilló számára, de életébe és talán nyírségi emlékei közé is óhatatlanul betelepült.

Az ukrajnai sorozatból természetesen következik az otthontól való elszakadás képi feldolgozása, amelyben a Szabolcs megyéből elszármazott barátok, ismerősök fényjátékkal hangsúlyozott arcai és pózai piktorialista alkotásokkal vegyülve sokszorozzák meg a válogatás jelentéstartalmát.

Az éji viharban örvénylő nyírfalomb kétségkívül a kiállítás legpazarabb fotója, tökéletes festmény. Mellette több kompozíció – például a törött szárnyú varjú zseniálisan exponált vergődése vagy az elnéptelenedő falu holdfényben áztatott felhői – a fotós egyedi stílusáról, ugyanakkor kísérletező kedvéről tanúskodik.

A művészi expedícióhoz – és magához a pillói lényeghez – azonban leginkább a szocio- és portréfotók nyújtanak szuggesztív iránytűt: a nagypiriti tanya konyhájának árnyékában elkapott féltekintet, a külföldön élő Gyula arckifejezése vagy a félig hamvadt cigarettával, csődbe ment vállalkozása helyszínén merengő Levente a fotóművész szándékáról, a fejében kavargó gondolatok tudatos kiérleléséről regélnek.

És ha jól végezte a dolgát, sosem szabadul az emlékeitől.

(Elmosódott évek – Pilló Ákos fotókiállítása, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtára, megtekinthető október 28-ig.)