A jazz kultúrákon átívelő párbeszéd

Budapesten járt Európa jazz-krémje: a magyar helyett a norvég jazzről szóló könyvet kaptak ajándékba.

Az amerikai eredetű jazz Európában a múlt század közepe táján kezdett önállósodni, ami szervezett formában is megnyilvánult: a lengyel Jan Byrczek kezdeményezésére 1965-ben megalakult az Európai Jazzszövetség (EJF). A műfaj képviseletét nemzetközi szinten felvállaló, nevét később Nemzetközi Jazz Szövetségre (IJF) változtató tömörülés Varsóban több nyelven kiadott Jazz Forum című magazinja évtizedeken át az információk nélkülözhetetlen forrása volt a kontinensen. A kommunista világ összeomlása maga alá temette az IJF-et is, az európai jazz mégsem maradt patrónusok nélkül: szervezők, menedzserek és önkéntesek 1987-ben létrehozták az Európai Jazz Hálózatot (Europe Jazz Network), amely azóta a földrész legjelentősebb jazz-szervezetévé nőtte ki magát.

Koncertek, turnék, fesztiválok szervezése, új zenék támogatása, kapcsolatépítés, információcsere, oktatási és bázisteremtő programok kidolgozása: az EJN szerteágazó tevékenységének több vetületéről esett szó a négynapos budapesti konferencián. A jazzt pusztán élvezeti cikknek tekintők bizonyára csodálkoznak azon, miképpen kapcsolódhat össze egy zenei szervezet tevékenysége a migráció – Nyugaton régóta ismert – kérdésével.

A magyarázat a jazz természetében rejlik: kultúrákon átívelő zenei nyelvezetként magában hordja a közvetlen kommunikáció lehetőségét. Az EJN már jó évtizede foglalkozik a jelenséggel: Yolda/En Route programja török és belga (migráns) muzsikusok kapcsolatát igyekezett erősíteni közös fellépések, turnék lebonyolításával, amit a tapasztalatok tudományos feldolgozása követett. Ebbe a sorba illeszkedik a mostani közgyűlés által elfogadott nyilatkozat is, amely a határok átjárhatósága és a kultúrák együttműködése mellett teszi le a voksát.

De van más téma is, ami nem következik szervesen a jazz fogalmából. Az EJN Take the Green Train programja a jazz környezettudatos megjelenítését szorgalmazza szemináriumok, műhelyfoglalkozások szervezésével, amelyek a gazdaságosság, a környezetbarát anyagok, élelmiszerek és utazási formák használatára igyekeznek a koncertszervezők és a közönség figyelmét felhívni. Hasonlóan észszerű törekvés a jazzvilág és az idegenforgalmi szektor szövetkezése a fesztiválok csoportos látogatásával. A jazzről alkotott kép elmélyítését segítheti elő az európai jazz országokra lebontott történetét bemutató hézagpótló könyv, amely az EJN égisze alatt, az angol Equinox kiadó gondozásában lát majd napvilágot.

Sem témában, sem tennivalókban nem szűkölködik tehát a Europe Jazz Network, amelynek konferenciájára mintegy 200 résztvevő gyűlt össze Budapesten. Magyarországról a Gyulai Várszínház, a Mediawave fesztivál és a Budapest Music Center tagja a szervezetnek; utóbbi elegáns és nagyvonalú házigazdája volt a találkozónak, amelyet esténként magyar együttesek bemutatkozása egészített ki. Az EJN nem amerikai típusú, hanem egyedi produkciókat várt a szervezőktől, akik Szakcsi Lakatos Béla, Dresch Mihály, Bacsó Kristóf, Borbély Mihály, Gadó Gábor, Grencsó István, Tóth Viktor együttesei, a Modern Art Orchestra, a Santa Diver és a Harcsa-Gyémánt duó felléptetésével adtak ízelítőt a magyar jazz irányzataiból.

A rendezvény jó alkalmat kínált volna arra, hogy a vendégek átfogó képet kapjanak a magyar jazzéletről. A lehetőség kihasználatlanul maradt: a Magyar Jazz Szövetség nem tagja a hálózatnak, így három intézmény, a BMC, a Mediawave és a Trafó képviselői számolhattak be tevékenységükről. A konferencián a norvég jazzről frissen megjelent, 260 oldalas angol nyelvű könyvet ajándékba kapták a résztvevők – súlyos hiányosság, komoly hátrány, hogy a magyar jazzről sem könyv formájában, sem az interneten nem olvasható mérvadó angol nyelvű ismertető.

Adott-e valamilyen összegzést a tanácskozás az európai jazz helyzetéről? Nem ez volt a célja. A menedzselés gyakorlati szempontjait taglaló szekcióülések rámutattak arra az egyébként nyilvánvaló tényre, hogy a fejlett országok más problémákkal – például az ifjabb korosztályok megnyerésének kérdésével – szembesülnek, mint a jóval alacsonyabb jövedelmi szintű, forráshiányos közép- és kelet-európai térség, ahol még mindig kivételes eseménynek számít vezető amerikai vagy európai muzsikusok fellépése. Azaz: a jazz nyugati és keleti művelői, közvetítői negyedszázaddal a vasfüggöny leomlása után sem ugyanabban a hajóban eveznek.