Palackba zárta Közép-Európát a Deti Picasso

Új albummal jelentkezett a Deti Picasso. A Motherlandben benne van egész Közép-Európa.

Új albummal jelentkezett az örmény etnorock nagyköveteként ismert Deti Picasso. A Motherland (anyaföld) címet viselő korongon tizenhárom szám idézi meg Közép-Európa megannyi dallamvilágát, a magyar népdalon keresztül a balkáni hangulaton át a számukra kikerülhetetlen és bennünk élő örmény ritmusokig.

A kikacsintások szerteágazó kavalkádja ellenére így teljes az egész. Külön sok piros pont jár azért, amit eddig is tudtam róluk, hogy messzire képes elrepíteni a zenéjük. Kiszakít a darálóból, és kikapcsol, testestül-lelkestül. Becsukom a szemem, miközben olyan, de olyan jó kiüríteni az agyamban cikázó kismillió napi őrületet. Lebegés. Semmi más.

Az andalgás mellett érdemes azt is megjegyezni, hogy az új lemezt közösségi finanszírozás, elsősorban a banda orosz közönségének segítségével rögzítették idén tavasszal. A korongon hegedűn vendégeskedik Porteleki László a Muzsikás zenekarból, aki a banda dobosa, Porteleki Áron édesapja.

Ha pedig új album, a zenekar énekesével, Gaya Arutyunyannal beszélgettünk a közösségi finanszírozás rejtelmeiről, az előadókat érintő új játékszabályokról és a globalizáció előnyeiről, hátrányairól.

– Miért döntöttetek a közösségi finanszírozás mellett? Mennyire volt nehéz összekalapozni az albumra a forrásokat?
– 2010 óta, mikor ideiglenesen kényszerszünetre vonult a Deti Picasso, nagyon sokat változott a zenei piac működése. Miközben csökkent a kiadók, úgy nőtt a netes kommunikáció szerepe, ezalatt felnőtt egy új nemzedék. Kíváncsiak voltunk arra, hogy mennyire vagyunk még mindig a köztudatban, mire vagyunk képesek, és összehozhatunk-e ebben az új környezetben egy új lemezt. Nagyon jó példaként szolgált az Einstürzende Neubauten gyakorlata. Ők még a közösségi finanszírozás széles körű elterjedése előtt kijelentették: „addig készítünk Neubauten-lemezeket, amíg a közönségünk szeretné”. Ez a kiadói diktátumtól független megközelítés nagyon szimpatikus volt számunkra. A zenekar basszusgitárosa, Alex Hacke amúgy nagyon jó barátunk, és vendégeskedett is az előző Deti Picasso-stúdiólemezen, így erre a finanszírozási formára első forrásból kaptuk az ihletet. A legnehezebb része az volt, hogy egy teljesen új nyelvet kellett elsajátítanom, a közösségi kommunikáció összes szabályát. Mindaddig ugyanis nem voltam túl aktív sem a Facebookon, sem az Instagramon, sem egyéb közösségi oldalakon. Ezen aztán azért változtattam, hogy felelevenítsem a kapcsolatot a zenekar törzsközönségével, és újabb hallgatókat toborozzak.

– Legutóbbi beszélgetésünkben említetted, hogy a zenészeknek picit fel kell nőniük, és a korábbi kényelemből kilépve magukat kell menedzselniük. Akkor mondhatjuk, hogy ez – például a közösségi finanszírozás tekintetében – sikerült?
– A kommunikáció terén teljes mértékben igaz. Néhány éve a menedzsment még sokkal nagyobb szerepet vállalt a zenekarunk kommunikációban, plakátokat, szórólapokat nyomtatott, interjúkat szervezett, szerves része volt az együttes arculatának. Most a plakátok helyett a netes kommunikáció dominál, a hosszú interjúkat pedig felváltotta a Facebook, a Twitter és az Instagram napi dömpingje. Nem mondanám, hogy ez lenne a zenész álma, én sokkal szívesebben koncentrálnék csak a zenére, de haladni kell a korral, és vállalni kell az új játékszabályokat, még akkor is, ha százéves örmény népdalokat dolgozol fel.

– Korábban azt is mondtad, csak a kultúra tudja megmenteni a világot: a hagyományok, a gyökerek. Az új albumban érezhetően keverednek a közép- és kelet-európai zenei attitűdök. Ez mennyire volt tudatos, mennyire ösztönös?
– A globalizációnak rengeteg előnye van, de az egyik legnagyobb hátránya az unifikáció. Mi is angolszász zenéken nőttünk fel, de sosem akartuk a kedvenceinket másolni. Sőt, annyira sokat kísérletezünk, hogy már a saját közönségünket is megtévesztetjük. Lassacskán nyolc éve élünk Magyarországon, így mi is magunkba szívjuk a magyar kultúra és a környező országok zenei hatásait, így került az új lemezünkre egy magyar népdal feldolgozása (Madárka, Madárka) és egy balkáni dallam szintetizálása (Balkan Impressions). Nagy hatással volt ránk a dobosunk édesapja, egyben a legendás Muzsikás zenekar hegedűse, Porteleki László, aki szerepel is az említett két számban.

– Az új dalok lágyak, nyugtatólag hatnak az érzékekre. Ebben szerepet játszott-e bármiféle elvágyódás az egyre feszültebbnek tűnő hétköznapokból?
– Négy évvel ezelőtt az öcsémmel megalapítottuk a Wattican Punk Ballet nevű freak-rock-duót, amely terepet ad a rockzenei kísérletekhez, ott vezetjük le azt, ami az új felállású Deti Picassóba már nem fér be. A Deti Picasso négyéves pihenője lehetőséget adott arra, hogy egy új, sokkal óvatosabb és hagyományőrzőbb megközelítésből nyúljunk hozzá az örmény népdalokhoz. A WPB-vel röpke négy év alatt huszonhét országban koncerteztünk, és felvettünk egy stúdiólemezt. A Deti Picassóval más vizeken szeretnénk evezni, ahol a harmóniák, a dallamok és a bonyolult hangszerelés uralkodik.

– A mostani koronggal kiket vennétek célba?
– Az érdeklődő, nyitott, intelligens és kritikus közönséget. Az utóbbi időben például nagyon sok olyan hallgatóval találkozom, aki még gyerekként, a szülei lemezgyűjteményéből hallgatott Deti Picassót, most pedig már ők járnak a koncertjeinkre. Ez nagyon szürreális élmény, és lehet, hogy valamikor az ő gyermekeik is Deti Picasso-koncerten töltik a szabad estét.

Aki élőben akar becsukott szemmel sodródni a zenekar ritmusaival, csütörtökön megteheti az A38-as lemezbemutatójukon.