– Legutóbbi beszélgetésünkben említetted, hogy a zenészeknek picit fel kell nőniük, és a korábbi kényelemből kilépve magukat kell menedzselniük. Akkor mondhatjuk, hogy ez – például a közösségi finanszírozás tekintetében – sikerült?
– A kommunikáció terén teljes mértékben igaz. Néhány éve a menedzsment még sokkal nagyobb szerepet vállalt a zenekarunk kommunikációban, plakátokat, szórólapokat nyomtatott, interjúkat szervezett, szerves része volt az együttes arculatának. Most a plakátok helyett a netes kommunikáció dominál, a hosszú interjúkat pedig felváltotta a Facebook, a Twitter és az Instagram napi dömpingje. Nem mondanám, hogy ez lenne a zenész álma, én sokkal szívesebben koncentrálnék csak a zenére, de haladni kell a korral, és vállalni kell az új játékszabályokat, még akkor is, ha százéves örmény népdalokat dolgozol fel.
– Korábban azt is mondtad, csak a kultúra tudja megmenteni a világot: a hagyományok, a gyökerek. Az új albumban érezhetően keverednek a közép- és kelet-európai zenei attitűdök. Ez mennyire volt tudatos, mennyire ösztönös?
– A globalizációnak rengeteg előnye van, de az egyik legnagyobb hátránya az unifikáció. Mi is angolszász zenéken nőttünk fel, de sosem akartuk a kedvenceinket másolni. Sőt, annyira sokat kísérletezünk, hogy már a saját közönségünket is megtévesztetjük. Lassacskán nyolc éve élünk Magyarországon, így mi is magunkba szívjuk a magyar kultúra és a környező országok zenei hatásait, így került az új lemezünkre egy magyar népdal feldolgozása (Madárka, Madárka) és egy balkáni dallam szintetizálása (Balkan Impressions). Nagy hatással volt ránk a dobosunk édesapja, egyben a legendás Muzsikás zenekar hegedűse, Porteleki László, aki szerepel is az említett két számban.
