Rost Andrea: Minden szerep beépül az ember életébe

A filmezéssel kacérkodik Rost Andrea, de most Frenák Pállal készül közös dalestre.

– Van olyan, amit az ember csak úgy elénekel, és van olyan, ami az élete részévé válik?
– Ha innen közelítjük, akkor azért valahol minden szerep beépül az ember életébe. Bár nincs repertoáron, és tulajdonképpen csak egy próbálkozásnak indult, nemrég Bartók Kékszakállújában Juditot énekeltem, és a szerep teljesen beépült a gondolataimba, az érzéseimbe, a zeneiségembe.

– Általában mezzoszopránok éneklik.
– Igen, és nagy kihívás volt, mert akusztikusan hozzá is szokott a közönség, hogy a mezzók a középlágéban sokkal teltebb, erőteljesebb hangot produkálnak, mint ahogy én megközelítettem Juditot. Különben Bartók is azt írta, hogy Judit: szoprán. Nem gondolt ő súlyos hangra, persze szopránon belül is sokféle színű hang van, és azt gondolom, hogy itt a színen van a lényeg. Ez is nagyon érdekes Bartóknál, nem? Ír egy olyan darabot, amit ennyiféle nő elénekelhet. Judit ugyanis nem mindig ugyanaz a nő. A Kékszakállú sokkal statikusabb, mindig másban keresi ugyanazt.

– Ha Judit ennyire megfogta, valamilyen formában a repertoárba is beépülhet?
– Kis színházban. Nem tudom nagy színházban elképzelni. Egy kamara méretű színházban tudok gondolkodni a darabbal kapcsolatban, illetve filmen. Rettenetesen izgat a film mint műfaj. Több filmtervem is van.

– A Kékszakállúra?
– Más témában, de a Kékszakállút is el tudom képzelni filmen. Létezik különben filmverzió, az stúdiófelvétel volt.

– Ön kint forgatná?
– Mondjuk úgy, hogy másképp.

– Más műfaj, de szintén újdonság Frenák Pállal közös produkciója. Mire számíthatunk?
– Nagyon remélem, hogy elsősorban egy szép és mély zenei élményre, de ez az este annyiban lesz más, mint a hagyományos dalestek, hogy nem az lesz a színpadkép, hogy áll a zongora mellett a reflektorfényben egy énekes, hanem egy másik művészeti ág, a tánc is bekapcsolódik a zenébe.

– Mennyire áll önhöz közel a tánc mint műfaj?
– Annyira, hogy ha az életem másképp alakul, akkor táncos vagyok, és most koreográfusként dolgozom. Ezért is örülök, hogy ez a találkozás létrejött. Mielőtt elmentem Frenákék legújabb darabjára, a Birdie-re a Müpába, megnéztem a filmet is, és teljesen magával ragadott, amit láttam. Úgy éreztem, hogy Frenák Pálnak nagyon hasonló elgondolásai vannak a művészetről. Ez mindkettőnknek új terület, szokatlan helyzet, amiből remélem, hogy egészen káprázatos alkotás születik.

– A zeneműveket is közösen választották?
– Nem, azt teljesen egyedül állítottam össze, illetve annyiban nem, hogy személyesen Ókovács Szilveszternek volt a kérése Schumanntól az Asszonyszerelem, asszonysors. Ezt hagytam a végére, ebből visszafelé ráklépésben építettem fel a műsor többi részét, az elejére Berg, a közepére Kodály dalait, és azt, hogy ne legyen szünet.

– Kizökkenti?
– Nagyon! Nem akarom elereszteni a közönséget. Ne menjen ki, ne kezdjen el másról beszélgetni! Nemcsak előadóművészként, hanem ha elmegyek nézőként egy előadásra, akkor is a szünet után újra vissza kell bújni a darabba, a zenébe. Nem szeretem a szünetet, főleg egy dalesten. Ha az ember bírja hanggal, és miért ne bírná, akkor egyben kell tartani a műsort. Így valóban olyan lesz, mint egy darab, egy szerep: az ember elkezdi, van eleje, közepe, vége, van egy gondolati szál, amire felfűzi az egészet.

– Legújabb akcióként egy komplett ékszerkollekcióval állt elő. Ez egy másik vonulat, vagy hozzátartozik az művészetéhez?
– Kiegészíti. Az ékszerkollekció is egyfajta művészi alkotómunka gyümölcse. Mindig is nagyon szerettem az ékszereket, a csillogást, úgyhogy nem véletlenül kerültem én a színpadra, a kitűnni vágyás bennem, a kicsi nőben erőteljesebben ott volt, azt gondoltam, engem másképp nem vesznek észre, csak ha kiemelkedek, és a tehetségembe tudtam kapaszkodni. A divat, a formatervezés kezdettől érdekelt, jól rajzolok, tudok térben gondolkodni, úgyhogy a zene mellett ez az adottságaim másik szegmense. A ragyogás, a szépség, az ékszerek ősi vágya a női nemnek. Én ugyanakkor nemcsak rájuk gondoltam, hanem a férfiaknak is terveztem mandzsettát, és nem feledkeztem meg a karitász-vonzatáról sem, a jótékonyság fontos egy ilyen drága ékszerkollekcióval kapcsolatban.

– Lesz új sorozata is?
– Először a Rost Collectiont kell bevezetni, megmutatni, hogy Rost Andrea nemcsak énekes, hanem egy ékszerkollekció megálmodója is. Az ékszerkereskedés egy másik világ, egy másik szakma, és bár nem akarom ezt a részét magam vinni, biztos vagyok abban, hogy ezen a téren is nagyon sokat kell még tanulnom. Öt évet adok annak, hogy világszerte elfogadott branddé nője ki magát, és három év múlva már el lehet gondolkozni azon, hogy egy új sorozattal kijöjjek. Persze az alapmotívum – ahogy a nagy márkáknál – megmarad.

– Senki sem lehet próféta a saját hazájában. Vagy mégis? Az utóbbi időben egyre többször hallhatjuk Magyarországon.
– Egy kicsit az elején el kell ehhez menni itthonról, és ha már nevet szerzett az ember a nagyvilágban, akkor utána boldogan haza tud jönni, és reménykedhet abban, hogy örülnek annak, hogy itthon van. Tudom, hogy ezt a mondatot sokan furcsállják, hiszen befutott művész vagyok, de most kezdem igazán kibontani a szárnyaimat, most kezdek kitárulkozni. Nagyon boldoggá tesz, hogy ez itthon történik, és a magyar közönségnek mutathatom meg először. Viszont ezekkel az új projektjeimmel ugyanúgy ki fogok lépni a nagyvilágba, és remélem, hogy lesz fogadókészség a dalestre Frenákékkal vagy az ékszereimre, amelyeket Tokióba, Bécsbe, New Yorkba szeretnék elvinni.

– Japán határozza meg a jövő év elejét. Úgy fest, Japánhoz szorosabb lelki szálak fűzik.
– Szeretnék minél többet ott lenni. Ennek az évnek az elején hat hetet voltam Japánban folyamatosan, és amikor közeledett a hazajövetel ideje, arra gondoltam, hogy ha most leszerződtetne egy impresszárió egy évre ide, akkor azonnal igent mondanék.

– Mi fogta meg Japánban?
– Az egész kultúrájuk. Az étkezésük, a miniatűr dolgok, az, hogy mindenben maximalisták, papírok, a ruhaanyagok, az, ahogy megbecsülik az öregeket, a természetet. Egyszer láttam, hogy gondoznak egy japánkertet. A fenyők lehullott tűleveleit kicsi csomókba kötik, és ötméteres szalagba fűzik, ebből készítik a választékot a füves rész és az utak közé. Én meg itthon elégetem a tűleveleket. Barbár vagyok hozzájuk képest. Sokat tanulok tőlük.

– Ezt a Pillangókisasszonyban is kamatoztatja?
– Egyszer például egy olyan táncosnő öltöztetett és sminkelt, aki tradicionális japán táncokat táncolt. Az előadás előtt elmondta, hogy tartsam a kezem, az ujjaim. Cso-cso szán egy tizenöt éves kislány, nem tarthatja csípőtájékon a kezét, és az ujjait sem nyithatja szét, a japán kultúrában a kéztartásnak is megvan a szabálya. Később különböző blogokon arról írtak az emberek, hogy ez az énekesnő biztosan japán volt valamelyik előző életében, mert tradicionális japán módon mozgott és viselkedett.

– Mi az, amit később mindenképp szeretne csinálni?
– Filmeket. Operaénekesként még jó pár szerepet el fogok énekelni, lesznek koncertjeim is, de ha ezektől elvonatkoztatok, akkor azt gondolom, az én életemben a filmnek is fontos szerepe lesz. Ami persze kötődni fog a zenés mivoltomhoz, de a fotók és a film új mezsgyeként megjelenik majd. Illetve szeretném megírni a doktorimat. Most Judit kapcsán elgondolkodtam azon, hogy esetleg róla írnám.

– Judit ennyire megfogta?
– Nagyon. Ez egy olyan librettó, ami ritkán adódik az opera világában, általában nem ennyire mélyek és komolyak a szövegek. Sokszor énekeltem blőd szövegeket a pályám során. Ez egy olyan mély értelmű dráma, ami az életünkről, a férfi-nő kapcsolatról sok mindent elmond zeneileg is. Ezért is szeretnék vele még többet foglalkozni. Most egy pici szeletét megbontottam, de érzem, hogy ebből még ömleni fog sok minden. Nem akarok belemagyarázni semmit, de lehet, hogy a megérzések többet tudnak elmondani a darabról, mint ha az ember okoskodik. Sok szempontból szeretném megvizsgálni ezt a művet.

– Ha ennyire megfogta, hogyhogy csak most énekelte el?
– Senkinek nem jutottam eszébe Judit kapcsán, talán még magamnak sem. Pont azért, mert rárakódtak a tradíciók, az, hogy nagy hangok, mezzók éneklik, és egy ilyen hangfajú és habitusú énekesnőre nem nagyon bízzák.

– Pedig a librettóból ez nem feltétlenül következik. Judit egy fiatal menyasszony.
– Igen, egy törékeny kis nő. Persze, azért ott hagyta a vőlegényét, ő már egy eljegyzett menyasszony volt, amikor elcsábította a Kékszakállú, aki meg is mondja: jobb lenne most a vőlegényed kastélyában, ahol falon fut a rózsa, minden szép és kerek, minek jössz te ebbe a sötét várba? Én is ilyen vagyok, sosem a könnyebbik végét választottam a dolgoknak. Ha valami nagyon kerek volt, akkor nem is érdekelt. Mindig a kihívás, amikor egy kicsit szenvedni kellett valamiért, az vonzott. És talán Judit is ilyen, érdekli őt ez a furcsa ember, meg akarja fejteni, meg akarja javítani. Mi is hányszor beleesünk ebbe a hibába: na, majd nálam ez nem így lesz, majd én megváltoztatom, én nem olyan nő vagyok... Ezekkel elringatjuk magunkat, és szépen beleesünk a csapdába, és van, aki aztán a végén ott marad örökre. Rengeteg gondolatot ébresztett bennem ez a történet. Arról álmodoztam, hogy majd ezzel a szereppel fejezem be az énekesi pályámat, és nagyon hálás vagyok azért, hogy nem így alakult: most, hogy megismertem a Juditot, másképpen állok a következő szerepeimhez.