Baráti Kristóf szereti feszíteni a húrt

Baráti Kristóf hegedűművész a zenei életről és a terrortámadásokról is nyilatkozott a Magyar Nemzetnek.

– Sokáig tanult Párizsban, három évig élt is ott. Mit érzett, amikor értesült a terrortámadásokról?
– Éppen a chicagói reptér irányába tartottam, amikor olvastam a híreket, döbbenetes érzés volt. Párizsban korábban az egyik tragédia helyszínétől nem messze laktam. Bár az elmúlt időben sok egyéb terrortámadásban jóval több ember halt meg, ennek az esetnek mégis mindennél nagyobb a visszhangja. Tudomásul kell venni, hogy Párizs az európaiság szimbóluma. Az, hogy ott történt ez az összehangolt terrorcselekmény, különös jelentéssel bír. Nyilvánvaló, hogy az a fajta liberalizmus, ami eddig létezett, az emberek szemszögéből nézve többé nem működőképes modell.

– Kedden este már Moszkvában koncertezett Pavel Kogan és a Moszkvai Állami Szimfonikus Zenekar társaságában. Mit tapasztal, az orosz emberek nem tartanak hasonlótól?
– Mivel az orosz hadsereg Szíriában keményen támadja az Iszlám Állam állásait, természetesen ez a reakció itt is aggodalomra ad okot, de miközben Bartók második hegedűversenyét játssza az ember, próbálja magát függetleníteni az eseményektől, mert a félelem nem jó tanácsadó.

– Milyen rangja van ma a magyar klasszikus zenei szcénának nemzetközi viszonylatban?
– Az elmúlt húsz évben hihetetlen nagyot fejlődött a hazai zenei kultúra. Ez az együttesek tekintetében a legszembetűnőbb. Az, hogy egy kétmilliós városnak tíz vagy annál is több zenekara legyen, plusz még kamarazenekarai, önmagában nagyon erőteljes kulturális jelenlétre utal. Anyagi tekintetben azonban – a két fő zenekarunkat, a Nemzeti Filharmonikusokat és a Budapesti Fesztiválzenekart leszámítva – sajnos nem lehet érzékelni előrelépést. Egy magyar zenekari zenész nem engedheti meg magának, hogy ne legyen minimum még egy állása. Hogy a fejlődés tartós és stabil legyen, ahhoz feltétlenül szükséges, hogy az anyagi támogatottság is felnőjön hozzá.

– A chicagói Stradivari Alapítvány tizenkét éve a rendelkezésére bocsátott egy mesés értékű, 4,5 millió dollárt érő Stradivarit a mester aranykorából, az 1700-as évek legelejéről. Mit érzett, amikor először a kezébe vette?
– Az első különleges élmény az volt, amikor, lassan húsz éve, a Queen Elizabeth-versenyen először szólaltathattam meg egy Stradivarit. Akkor döbbentem rá, hogy ez a hangszer hihetetlen hangzással bír, viszont azzal kellett szembesülnöm, hogy a tényleges potenciáljának eléréséhez sokkal tudatosabb hangképzés szükségeltetik, amivel én akkor még nem igazán rendelkeztem. Az azóta eltelt évek egyik gyümölcseként a közelmúltban megjelent, virtuóz művekből álló, Farkas Gáborral fölvett lemezem, a The Soul Of Lady Harmsworth éppen ezt a hangszert helyezi előtérbe. A hegedűm szponzorainak tiszteletére évente adok koncertet Chicagóban, éppen ezért jártam ott a múlt hét végén.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy valaha külföldön ragadjon?
– Egy szólista életében mindegy, honnan utazgat, nekem viszont nagyon fontos, hogy itthon is legyek. Igen jó kapcsolatom van magyar zenészekkel, zenekarokkal, de nemcsak ezért vagyok itthon, hanem mert szerintem jó itt élni. Korábban azt gondoltam, hogy ha valamelyik olyan nagyvárosban élnék, mint Párizs, London vagy New York, könnyebb lenne meglépni azokat a lépcsőfokokat, amelyek még előttem állnak, de ez nem így van.

– Miért kell menedzsment annak, aki jó? Nincs objektív mérce a klasszikus zenében? Nem erre valók a versenyek?
– Ez csapatmunka, a zenész nem tud azzal foglalkozni, hogy magát menedzselje. A művészet pedig nem objektív. Mitől volna objektív egy festőverseny például? Ettől függetlenül hiszek abban, hogy az igazi érték mindenképpen utat talál magának. Nagyon tudatos koncepcióra van szükség ahhoz, hogy egy művészből a maximális potenciált ki lehessen hozni, ami a zenei életben való jelenlétet illeti.

– November elején új szerepben láthattuk: karmesterpálcát ragadott, és ez a sorozat folytatódik a MOM Kulturális Központban.
– Az Anima Musicae Kamarazenekarral indított sorozat gerincét Beethoven zongoraversenyei alkotják. A műsorban szereplő Mozart- és Beethoven-művek mindegyike sláger a komolyzenében. Amellett, hogy nekem nagyon izgalmas feladat vezényelni, olyan kitűnő szólistákkal dolgozhatom együtt, mint Farkas Gábor, Würtz Klára, Szokolai Balázs, Kiss Péter és Fehérvári Zoltán, akivel egy közös lemezfelvételre is készülünk Várdai István barátommal.

– Egyszer azt nyilatkozta, amikor repülőt vezet, teljesen ki tudja kapcsolni magában a zenét. Ha valamit imád, miért akarja kikapcsolni?
– Ha az ember napi huszonnégy órában foglalkozik valamivel, még ha a lehető legjobb dolog is az, abba bele lehet zavarodni. Előfordul, hogy egy nagy koncentrációt és felkészültséget igénylő művet eljátszom a koncerten, és utána nem tudom letenni, amikor már más zenei feladatokra kellene gondolni, vagy csak egyszerűen pihenni szeretnék. Most már a repüléstől függetlenül is sikerül néha kikapcsolnom, nagyon szeretek például fotózni. Ez a tevékenység sétálásra invitál, az ember ilyenkor emelt fővel jár, és próbálja a környezetét a legszebb perspektívából látni. Nemcsak jó kikapcsolódás, de van lélektanilag hasznos vonzata is. Maga a fotó nem is olyan fontos, mint a séta, amikor nincs rohanás: néhány órára ki lehet lépni az időből.

– Az idei volt az első fesztiválos nyara. Hogy sikerült?
– Nagyon klassz volt. A Kaposfest, amelynek idén először voltunk mi a művészeti vezetői Várdai István barátommal, minden várakozást felülmúló sikert aratott, ami azért is öröm számunkra, mert mindössze néhány hónap állt a rendelkezésünkre ahhoz, hogy felépítsük a programot. Az, hogy ilyen sokszínű művészlistát tudtunk összeállítani, a jövőre nézve pozitív jel. Ha csak ilyen sikert hoznánk össze a következő évben, akkor is boldogok lennénk, de addigra igyekszünk még átgondoltabb koncepciót felállítani.

– Fontosak az elismerések?
– Nem változtatnak semmi lényegesen, de természetesen nagyon örülök nekik. Ilyen tekintetben elég nehéz felülmúlni a tavalyi évemet, a Kossuth-díj és a Bartók–Pásztory-díj után nem számítottam újabb kitüntetésre, de az, hogy a Primák közé választottak, olyan megtiszteltetés, amire mindenki büszke lehet.

– Párizsban megtanulta, hogy a játékának nem lehet gyenge pontja. Ha a játéknak nincs is, az embernek biztosan van. Mi az?
– Szeretem feszíteni a húrt. Mármint abban a tekintetben, hogy hajlamos vagyok inkább a közeljövőre fókuszálni, és általában optimistább vagyok a felkészülést illetően a kelleténél. Mondhatnék pozitív és negatív értelemben is döbbenetes példákat, arra, hogy mennyi idő alatt tanulok meg bizonyos műveket...