Erkel minden törekvése arra irányult, hogy egy olyan hamisítatlanul magyar nemzeti zenei nyelvet hozzon létre, amely ötvözi a helyi sajátságokat és az európai tradíciókat, egyszerre magyar és egyetemes. Ha úgy vesszük, ez a cél ma is sokak szeme előtt lebeg, a pártok kommunikációjában is nap mint nap visszaköszönnek a hasonló sablonok. Erkelnél a nemzeti öntudat nemcsak a témaválasztásban, de a zenében is megjelent. Ha a világzene töretlen sikerét nézzük, akkor azt kell mondanunk: ez sem idegen a mai magyar divatirányzattól. Mindezek alapján már csak az a kérdés, akkor egy nemzeti opera születése miért várat olyan sokat magára?
Az István, a király sikere talán közelebb visz a válaszhoz. Kesselyák Gergely karmester már korábban felvetette, hogy a legnagyobb probléma az opera népszerűségvesztésében elsősorban az, hogy a mai, kortárs operák zenei nyelvezete alapjaiban idegen a közízléstől, az emberek nem tudnak mit kezdeni azokkal a dallamokkal, amelyek nem az általuk könnyen befogadható, hazafelé is fütyülhető melódiavilágba tartoznak. Ehhez jön hozzá a silány könnyűzene médiabeli uralma, a felületes musicalek népszerűsége, a komolyzene társadalmi presztízsének meglehetősen alacsony szintje, és az az általános műveletlenség, amely a II. világháború óta generációról generációra rohamosan nő, a harminc alatti korosztálynál pedig már kifejezetten fájóan jelentkezik.
Persze, sokat rontott ezen a helyzeten a rendszerváltás utáni kultúrpolitika, a művészetoktatás-ellenesség, a hozzá nem értés, az ország rossz anyagi helyzete és az, hogy a hirtelen jött szabadpiaccal a művészet területén sem tudtunk mit kezdeni. Mostanra, éppen azért, mert ezen a területen is a félműveltek uralkodnak, és számukra kínos, ha valamihez nem értenek igazán, szándékosan diktálják felülről a kevésbé értékeset. Népzene helyett elnagyolt világzenét, opera helyett musicalt, minőségi helyett tucatot. Nagy kérdés, Erkel és mindaz, amit ez a név képvisel, legyőzheti-e a kulturális megszállókat?
