Erkel és a kulturális megszállók

Erkel minden törekvése arra irányult, hogy hamisítatlanul magyar nemzeti zenei nyelvet hozzon létre.

Emlékszem, milyen kemény ellenzékinek éreztem magamat gyerekként, amikor a nyolcvanas évek közepén majd kiestem a padból annál a kérdésnél, hogy mit ünneplünk november 7-én, és amikor felszólítottak, diadalittasan közöltem: Erkel Ferenc születésnapját, a pártfunkcionárius-feleség tanítónő pedig csak kapkodta a levegőt. Hivatalosan nem is nagyon tudott ellenkezni, hiszen a Himnusz és a két nagy nemzeti operánk, a Bánk bán és a Hunyadi László zeneszerzőjéről volt szó, én pedig ének-zene tagozatos osztályba jártam, más kérdés, hogy ezt ott torolta meg, ahol tudta. Később, amikor a nagy októberi szocialista forradalom emléke már elhalványult, ez a dátum mindig visszaidézte bennem a büszkeséget: igen, Erkel ott és akkor – még ha csak az én lelkemben is – legyőzte a gyűlölt megszállókat, a szovjeteket.

Erkel különben nemcsak őket győzte le, hanem a hasonlóképpen gyűlölt Habsburgokat is, művei a levert 1848–49-es szabadságharc megtorlása utáni évtizedekben a csendes ellenállás jelképei voltak, és tulajdonképpen éppen ezért is vált a Bánk bán vagy a Hunyadi László a magyarság, a nemzeti érzés szimbólumává. Valami hasonló történt 1983-ban a Királydombon, amikor az István, a király hozta vissza ezt a Kádár-korban kiirtani szánt érzést, azt, hogy a magyarságunkra büszkének kell lennünk. Tulajdonképpen ez a titka a darab szűnni nem akaró sikerének.

A napokban sokat vitatkoztam családtagjaimmal, mi számít trendinek a mai világban, és vajon ezen a listán jut-e hely az operának. Szeretném hinni, hogy Erkel és maga az opera ma is tud „trendi” lenni, ha már ezzel az elcsépelt és közhelyes szóval közelítjük meg a kérdést. Persze, arról is értekezhetünk, kicsoda a mai kor Erkelje, van-e egyáltalán, miket komponál, és milyen megítélés övezi. Az opera műfaja ugyanis bajban van, és ezt kár mentegetni. Egyfelől, amióta az Erkel Színház újranyitott, és egy mozijegy áráért élő előadásokat láthatunk, látványosan nőtt az érdeklődés. Az sem véletlen, hogy a Miskolci Operafesztiválon az ingyenes előadásokon hatalmas az érdeklődők tömege. Tény, hogy ez a mai Magyarországon sokaknak kényszerűen pénz kérdése is.

Erkel minden törekvése arra irányult, hogy egy olyan hamisítatlanul magyar nemzeti zenei nyelvet hozzon létre, amely ötvözi a helyi sajátságokat és az európai tradíciókat, egyszerre magyar és egyetemes. Ha úgy vesszük, ez a cél ma is sokak szeme előtt lebeg, a pártok kommunikációjában is nap mint nap visszaköszönnek a hasonló sablonok. Erkelnél a nemzeti öntudat nemcsak a témaválasztásban, de a zenében is megjelent. Ha a világzene töretlen sikerét nézzük, akkor azt kell mondanunk: ez sem idegen a mai magyar divatirányzattól. Mindezek alapján már csak az a kérdés, akkor egy nemzeti opera születése miért várat olyan sokat magára?

Az István, a király sikere talán közelebb visz a válaszhoz. Kesselyák Gergely karmester már korábban felvetette, hogy a legnagyobb probléma az opera népszerűségvesztésében elsősorban az, hogy a mai, kortárs operák zenei nyelvezete alapjaiban idegen a közízléstől, az emberek nem tudnak mit kezdeni azokkal a dallamokkal, amelyek nem az általuk könnyen befogadható, hazafelé is fütyülhető melódiavilágba tartoznak. Ehhez jön hozzá a silány könnyűzene médiabeli uralma, a felületes musicalek népszerűsége, a komolyzene társadalmi presztízsének meglehetősen alacsony szintje, és az az általános műveletlenség, amely a II. világháború óta generációról generációra rohamosan nő, a harminc alatti korosztálynál pedig már kifejezetten fájóan jelentkezik.

Persze, sokat rontott ezen a helyzeten a rendszerváltás utáni kultúrpolitika, a művészetoktatás-ellenesség, a hozzá nem értés, az ország rossz anyagi helyzete és az, hogy a hirtelen jött szabadpiaccal a művészet területén sem tudtunk mit kezdeni. Mostanra, éppen azért, mert ezen a területen is a félműveltek uralkodnak, és számukra kínos, ha valamihez nem értenek igazán, szándékosan diktálják felülről a kevésbé értékeset. Népzene helyett elnagyolt világzenét, opera helyett musicalt, minőségi helyett tucatot. Nagy kérdés, Erkel és mindaz, amit ez a név képvisel, legyőzheti-e a kulturális megszállókat?