Kravcsenko nagyapja és apja is politikai forradalmár, a követendő út már fiatalon ki lett jelölve számára. Harmincnyolc éves volt, amikor megírta visszaemlékezéseit, épp annyi idős, mint Balázs Zoltán most. – Erdélyi származású vagyok – folytatja –, tizenkét évesen kellett magam mögött hagynom a szülőföldemet. Megtapasztaltam a szovjet létezés utolsó időszakának hozadékait: nemesi származású nagyapámat, aki szótlan mártírja volt a kornak, többször lecsukták, így „mindennapi viszonyba” kerültem a házkutatásokkal. Most talán felrobbannak bennem ezek a régi dolgok. A szabadság iránti, mohó sóvárgás gyerekkorom óta engem is meghatároz, ahogy Viktort is. Bár ő azzal, hogy a szabadságot választotta, a barátait, családját sodorta életveszélybe.
Kravcsenko párhuzamos életeket élt: hagyta magát sodortatni az idővel, célokkal, víziókkal, amelyek fokozatosan torzultak el. Önreflexiókra képes személyisége felismerte ezeket, és jövőjét folyamatosan újratervezve távolodott el a rendszertől. De mindezt nem radikálisan tette, bölccsé, megfontolttá vált belső megvilágosodása során. – E kettősségnek a feszültsége, ambivalenciája adja ennek a nagyon furcsa, groteszk és végtelenül személyes és kegyetlen könyvnek, valamint az előadásnak a lényegét – von mérleget Balázs.
A színész szerint nem volt cél az aktualizálás, hisz nem a mai rendszereket leplezi le a könyv, de a lehetséges ismétlődő motívumokra és a személyes felelősségre általa fel lehet hívni a figyelmet. Ezért is dolgozták ki a „Kravcsenko-ügy” elnevezésű többfázisú nevelési programot is, amely szakértők és pedagógusok bevonásával, különböző civil szervezetek együttműködésével valósul meg
– Viktor Kravcsenko írásán keresztül törzsi háborúktól, jobb- és baloldali viaskodásoktól mentesen lehet beszélni az ember személyes felelősségéről, emlékezetéről. Fel kell mutatni ezt a fiatal generációnak, hogy tudják, élhetnek a döntés jogával, hogy nélkülük a világ nem ugyanaz, mint velük – zárja gondolatait Balázs Zoltán.
