– Az Ion Creanga-mesét, A Tarisznyás Ivánt látta a Nemzeti Színházban, Marcel Iures előadásában. Milyen volt a másik oldalról hallgatni?
– Nemcsak Marcel Iures bukaresti színész, de Ion Creanga író és a moldvai román népköltészet is jól vizsgázott a budapesti közönség előtt. Jó volt a fordító, ráadásul a kedvenc mesémet mondták el, a mennyországot meg poklot járó obsitost, aki halállal, ördöggel, Szent Péterrel játszadozik. Írországtól a Csendes-óceánig megvan ez a mesetípus. Szeretem ezt a „másik oldalt” is.
– Mennyiben volt más ez a meseest, mint az ön előadásai?
– Iures másképp mesél, mint én. Ő színész. És amit művel, színház a javából. Helyszínnel, díszlettel. A mesemondó a szavaival teremt helyszínt, egy-két mozdulattal „díszletet”, színházat. A mesemondó a maga rendezője. Iures egy-két szóval berántott minket az eseménybe, láttatott, tehát nyilván látta is, amit mond. Egy ír mese szerint mikor azt mondod, nyúl, az agár agyarát nyakadon kell érezd, vagy a lihegését hallanod. Addig ki se ejtsd a szádon, amíg ezt nem érzed! Iures olyan pompásan alakította a kiporolt fenekű ördögöket, még a pirospozsgás kék szeműt is! Utcán is megismerném! Külön öröm ilyen alkalommal egy idegen nép észjárásába belezökkenni „Híred jár, mint a csupaszra beretvált papnak” – s hasonlók. A jó fordítás megadta a lehetőséget bőven.
– Filmet is készít mostanában a pásztorságról, amiben pásztordalokat énekel, románt, ruszint, szerbet is
– Sáfrány József és Kele Andor kért meg, hogy filmjükben elbeszélő és énekes legyek. Ez a film egy kihalófélben lévő ősfoglalkozást, a pásztorságot szeretné bemutatni. Az a kiindulópontjuk, hogy Európát ellepték az özönnövények, olyanok, amiknek nincs természetes ellenségük, a legelők, az erdők elbozótosodnak. Egy használható gyógyszer van ellene, a pásztorkodás, a legeltetés, mert akkor ezek az özönnövények, amiknek a legnagyobb része Amerikából jött ide, visszaszorul. Végigfilmezték a Kárpát-medencét és a Kárpát-koszorút. Az egyes vidékek pásztordalait kellett megtanulnom. Különben szeretem magam kitenni ilyen szeleknek. Csuvas, mongol, baskír, török, indián dalokkal foglalkoztam már, de a szomszédokkal csak igen gyéren. Amikor megérzem azt az idegen dalt, ismerőssé gyúrom – a hangsúlyokat, a szöveget, a cifrázatát –, úgy érzem, mintha egy zsebkendőnyi területen új otthonom, vagy talán inkább új szállásom volna. Erdőkbe is jó mélyen be szoktam csörtetni, általában vadjáráson, ott hanyatt vetem magam, és mikor már jól megvizsgáltam az ágakat, a leveleket, egyszer csak otthonosan érzem magam. Sok kedves helyem van. Nagy élményem volt most nemrég Észtország, ahol egy fesztiválon mondtam mesét és énekeltem. Megakadt a fülem az észt dudanótákon. Úgy van, mint a magyaroknál: ha nincsen dudás, akkor utánozzák, vagy ha éppen leteszi a dudáját, akkor is úgy dalol. A torkával, a nyelvével, a hangjával is dudál. Most ezekből is rám ragadt néhány. Olyanok ezek mind, mint azok az erdőbeli otthonos helyeim. Törökországban is néhány török dal nyitott ajtókat, terített asztalt, az adott szállást és az marasztalt.
– A határon túli magyarok kettős állampolgársága elleni népszavazás keserű tapasztalata indította el a testvérségről szóló lemezét Láttam a Holdat előttem címmel. Mire elkészült, már más aspektusból érdekes: a háború fenyegető veszélye adja az aktualitását.
– Bizony így van, ha már a mese aktualizálásánál vagyunk, azt meghagytam a kabaréknak, de mégis kétségtelen, az emberek, ha egy ilyen történetet hallgatnak, mint Káin és Ábel, újra és újra magukat keresik benne, és azt, hogy ebből mi érvényes a mára. Közel tízévi keresgélés alatt sok mesét szedegettem össze. Például az egyik mese, amelyik azt, hogy szeresd a testvéredet, az éhes róka szájára adja, homlokegyenest ellenkezik az egyéb mesékkel. Azért mondja a róka a fülemilének, hogy a testvére, mert éhes, szeretné elkapni. Ezek a mesék együtt érvényesek. Évek óta éreztem, hogy ez a téma nagyon érdekel, hogy mi maradt meg a testvéri szeretetről, gyűlöletről, az emberi összetartásról, széthúzásról a hagyományban, a mesékben, a dalokban.
– Mikor vált világossá, hogy túllép 2004. december 5. aktualitásán, és kiterjeszti a mondanivalóját?
– Káin és Ábel apokrif meseváltozatát találtam meg, ez nyitott kaput a világra. Mert a testvér szónak „ember” értelmet is adott. Egész világra érvényes törvénypontok bukkantak itt fel. Magyar mesék, olyanok, amiket nyugodtan oda lehet adni a világnak. Ezért szeretném világnyelveken is megjelentetni.
– Volt már ilyen?
– Igen, a Kőkertben liliom angol fordításban is megjelent, Amerikába is szép számmal eljutott. A Molnár Erikával készített nagyotmondó-mesélő filmünket észt fordítással is vetítették.
– A szöveget vagy pedig a hangzó anyagot is átültetné?
– Elég volna a nyomtatott szöveg is. Nem tudom, lesz-e belőle valami.
– Mi történik ezekkel a munkákkal? Később valamilyen formában folytatódnak, vagy végleg a süllyesztőbe kerülnek?
– Ritka a visszatérés. A csuvas CD, az ilyen volt. A csuvas dalok fordításaiból előbb könyv, majd évek múlva CD lett. Jönnek az újak, azok aztán mostohák, lenyomják a régit, a félbehagyottat. Azt hiszem, azért készítek lemezeket, műsorokat, és azért birkózom egy-egy témával, mert a kérdéseimre választ keresek. És mikor én arra a választ megkapom, állok odébb.
– A fordítás, feltételezem, szívügye.
– Ezek itt olyan súlyú mesék, amiket meg kellene mutatni a világnak. Egyébként ez nagyszerű humorforrás. Mikor társaságban elmondom, hogy angolra kellene fordítani, jókat szoktak nevetni. „Hát ezeket lehetetlen lefordítani.” Az ember egyébként a fontos dolgok mellett legtöbbször kacagva megy el. A magyar kultúra nem jól képviseli magát a világban. És ezt szinte az idegeiben hordja. Szinte örömöt okoz neki. A magyar ember alig tudja, hogy ő maga kicsoda. Olyanokat szorít, ölel magához, ami sosem volt az övé, ami pedig az övé, és a mély emlékezetében még benn kucorog, azt pedig szégyelli, nem ismeri, és nem is kíváncsi rá. Magára veszélyes büszkesége picit a restséggel határos.
– Más népek ebbe hatalmas energiát ölnek.
– A szomszéd népek például frissebbek, ezt jobban űzik. Mindent le kell fordítani, ami érték. Életjelt adni a világban. A lélekhódítás a legszebb hadviselés. Verseny az eleven történetekért, találó hasonlatokért! Sajnálom a világot, ha ezek nélkül a mesék nélkül marad.
