A lélekhódítás a legszebb hadviselés

Berecz András szerint a magyar kultúra nem jól képviseli magát a világban.

– A határon túli magyarok kettős állampolgársága elleni népszavazás keserű tapasztalata indította el a testvérségről szóló lemezét Láttam a Holdat előttem címmel. Mire elkészült, már más aspektusból érdekes: a háború fenyegető veszélye adja az aktualitását.
– Bizony így van, ha már a mese aktualizálásánál vagyunk, azt meghagytam a kabaréknak, de mégis kétségtelen, az emberek, ha egy ilyen történetet hallgatnak, mint Káin és Ábel, újra és újra magukat keresik benne, és azt, hogy ebből mi érvényes a mára. Közel tízévi keresgélés alatt sok mesét szedegettem össze. Például az egyik mese, amelyik azt, hogy szeresd a testvéredet, az éhes róka szájára adja, homlokegyenest ellenkezik az egyéb mesékkel. Azért mondja a róka a fülemilének, hogy a testvére, mert éhes, szeretné elkapni. Ezek a mesék együtt érvényesek. Évek óta éreztem, hogy ez a téma nagyon érdekel, hogy mi maradt meg a testvéri szeretetről, gyűlöletről, az emberi összetartásról, széthúzásról a hagyományban, a mesékben, a dalokban.

– Mikor vált világossá, hogy túllép 2004. december 5. aktualitásán, és kiterjeszti a mondanivalóját?
– Káin és Ábel apokrif meseváltozatát találtam meg, ez nyitott kaput a világra. Mert a testvér szónak „ember” értelmet is adott. Egész világra érvényes törvénypontok bukkantak itt fel. Magyar mesék, olyanok, amiket nyugodtan oda lehet adni a világnak. Ezért szeretném világnyelveken is megjelentetni.

– Volt már ilyen?
– Igen, a Kőkertben liliom angol fordításban is megjelent, Amerikába is szép számmal eljutott. A Molnár Erikával készített nagyotmondó-mesélő filmünket észt fordítással is vetítették.

– A szöveget vagy pedig a hangzó anyagot is átültetné?
– Elég volna a nyomtatott szöveg is. Nem tudom, lesz-e belőle valami.

– Mi történik ezekkel a munkákkal? Később valamilyen formában folytatódnak, vagy végleg a süllyesztőbe kerülnek?
– Ritka a visszatérés. A csuvas CD, az ilyen volt. A csuvas dalok fordításaiból előbb könyv, majd évek múlva CD lett. Jönnek az újak, azok aztán mostohák, lenyomják a régit, a félbehagyottat. Azt hiszem, azért készítek lemezeket, műsorokat, és azért birkózom egy-egy témával, mert a kérdéseimre választ keresek. És mikor én arra a választ megkapom, állok odébb.

– A fordítás, feltételezem, szívügye.
– Ezek itt olyan súlyú mesék, amiket meg kellene mutatni a világnak. Egyébként ez nagyszerű humorforrás. Mikor társaságban elmondom, hogy angolra kellene fordítani, jókat szoktak nevetni. „Hát ezeket lehetetlen lefordítani.” Az ember egyébként a fontos dolgok mellett legtöbbször kacagva megy el. A magyar kultúra nem jól képviseli magát a világban. És ezt szinte az idegeiben hordja. Szinte örömöt okoz neki. A magyar ember alig tudja, hogy ő maga kicsoda. Olyanokat szorít, ölel magához, ami sosem volt az övé, ami pedig az övé, és a mély emlékezetében még benn kucorog, azt pedig szégyelli, nem ismeri, és nem is kíváncsi rá. Magára veszélyes büszkesége picit a restséggel határos.

– Más népek ebbe hatalmas energiát ölnek.
– A szomszéd népek például frissebbek, ezt jobban űzik. Mindent le kell fordítani, ami érték. Életjelt adni a világban. A lélekhódítás a legszebb hadviselés. Verseny az eleven történetekért, találó hasonlatokért! Sajnálom a világot, ha ezek nélkül a mesék nélkül marad.