Marika és karácsonyi ajándéka, a katona formájú, diótörésre készített báb története generációk óta elmaradhatatlan része a karácsonynak, mondhatnák az ünnepi készülődés kötelező programja, akár a bejglisütés vagy a fa alatt a Mennyből az angyal eléneklése. A diótörő olyan kedves tündérmese, amely bájosságával azt a gyermekkori szentestét idézi meg, amelyben benne van az angyalok szárnysuhogása, a gyertyák pislákoló fénye, a hópelyhek csillogása és a friss fenyőgallyak illata.
A szenteste hangulatában van valami állandó. Nemcsak azért, mert Jézus Krisztus születését ünnepeljük és az egyházi ünnepek szigorú rend szerint működnek, hanem elsősorban azért, mert ez a kultúránk, a civilizációnk, a keresztény identitásunk része. Annak a része, amely évszázadokon át meghatározta Európa önképét, az elmúlt évtizedekben azonban egyre több sérülést szenved. Látszik ez a karácsonyon is: fokozatosan összemossák a Mikulás-hagyománnyal, más vallások szokásaival, sőt a fenyőünnep sem egyedül a szocializmusé, manapság a polkorrektség jegyében sokan önként választják az ünnep valódi üzenetét elfedő megnevezést.
Akkor, amikor egyre nehezebb megmutatni a felnövekvő generációnak, hogy milyen is az igazi karácsony, egy hetvenéves tradíciót újított meg az Operaház. Úgy porolták le az évtizedek alatt milliókat megérintő Csajkovszkij-mesebalettet, hogy egyszersmind emléket is állítottak annak a sok-sok előadásnak, amelyen egy egész ország ismerte meg ezt a szép nemes és polgári hagyományt, a karácsony környéki diótörő-előadást. Ennél szebb gesztust aligha tehettek volna: az új diótörő a régi minden értékét hordozza, és valóban korosztálytól függetlenül mindenkit képes megszólítani. Azt is, aki a régi koreográfián nevelkedett, és azt is, aki csak most ismerkedik ezzel a szép hagyománnyal.
Wayne Eagling és Solymosi Tamás koreográfiája új, korszerű és kellően fényes, ugyanakkor egyfajta főhajtás a legendásnak is mondható Vaszilij Vajnonen- és Oláh Gusztáv-féle alkotás előtt. Utóbbi élete legnagyobb „kiállításának” tekintette A diótörő díszleteit, amelyre a mostani produkcióhoz készített Vavrinecz Beáta-féle díszletek folyamatosan reflektálnak is, Rományi Nóra jelmezei klasszikusak, szépek, időtállóak.
A diótörő tehát kellően szép keretet kapott ahhoz, hogy azt megtöltsék tartalommal, akár a jó bejglitésztát. A Magyar Nemzeti Balett pedig hálás feladatként gyönyörű, klasszikus koreográfiákat táncolhat el a táncművészet minden szépségét felsorakoztatva.
A premier főszereplő párosa, Alija Tanikpajeva és Leblanc Gergely különleges tehetségű táncos, a későbbiekben azonban többen kapnak majd lehetőséget szólószerepekre a darabban, és maga ez a kezdeményezés is a karácsony üzenetéhez méltó. Ki kell emelni a zenekart is, akik már nyilván megszámlálhatatlanul sokadszorra játsszák a művet, most Hámor Máté vezényletével azonban mintha őket is leporolták volna: az új rendezés szokatlan fényárba emelte az egész előadást.
(Csajkovszkij: A diótörő. Premier. Operaház, november 28.)
