Csak a lábakat látni. Mária (Rezes Judit) és a címszereplő Kis János (Ötvös András) a Kamra színpadán kialakított, az előadás végére fokozatosan kiüresedő lakásbelső közepén, a mélyedésben, mint nyitott koporsóban, fekszenek. Itt, a „koporsóban” hal meg utóbb Zsuzsi (Pálos Hanna) sarlócsapásaitól a főhős; nem kardtól, mint az eredetiben: a jobb sarokban groteszk hevenyészettséggel elhelyezett munkásmozgalmi jelkép, a sarló-kalapácsnak a dolgozó parasztságot jelképező tagjától éri az életét lezáró csapás.
A másik szobasarokban Kis János kizsűrizett képe: Gothár szembesít minket a piktúrával, amelynek művészi értékét-értéktelenségét Sarkadinál nem igazán sejthetjük. A festmény, a „főmű” dilettáns mázolmány, amely az ábrázolt Leninnel és a keserű vonású overallos férfival tetszőleges értelmezés szerint lehet gondterhes ideológiai merengés, de lehet a kiábrándulás iróniával átszőtt gesztusa is.
Sarkadi Imre egy esetleg tehetséges ember dekadenciáját, bizonyos értelmezések szerint – ha a földhözragadtan démonikus, gonosz viceházmesterre Mephistóként tekintünk – fausti bukását tárja elénk „jelenkori”, azaz hatvanas évekbeli közegben. A hatvanas évek miliője Gothárnál is megmarad ugyan, ám Kis János pusztulását, nem függetlenül például a festménytől, a dráma létfilozófiai kérdéseit más fénytörésbe helyező hiábavalóság lengi be.
A főhős a Kamrában – a korábbi szikár, az öngyötrés külső jegyeit viselő szereplőkhöz képest Gábor Miklóstól Andorai Péterig – ezt a hiábavalóságot mintha alkatilag is hordozná: Ötvös András piknikus adottságaiból következően, s arra rá is játszva, inkább emlékeztet bizonyos pillanatokban Sarkadi Tanyasi dúvadának főhősére – felerősítve a két alak közötti halvány párhuzamokat –, mint magát marcangoló értelmiségire, művészre. Logikus fejlemény. S ez így van jól akkor is, ha az Ötvös által megformált karakter ajkáról idegenül cseng olykor az egzaltáltságtól sem mentes bölcselkedés. Érthető mozzanat, hogy az eredeti, feloldáshoz vezető utolsó monológot elhagyja a rendezés.
Az viszont, hogy miért vette elő s miért így vette elő Gothár Péter Sarkadi drámáját, nem egészen világos a két felvonás megtekintése után sem. Az ajánlóban olvasott gondolat túl sovány magyarázat, amely szerint „több mint ötven év távlatából ez az értelmiségkép bizonyos mozzanataiban kifejezetten ironikus”.
A számos pontján szép, mert erősen atmoszferikus, más pontokon pedig sajnos messzi távolba, a nézői érdektelenség régiójába tévedő előadás vörösesbarnás, sötét tónusú díszlete (Gothár Péter munkája) mellett leginkább a színészi játék hatása maradandó. Szirtes Ági origóvá váló, kitűnő vice-démonja mellett Szacsvay László miniatűr remeklésére, Pálos Hanna autentikus, a belső változásokat finom eszközökkel érzékeltető Zsuzsijára, Kocsis Gergely szikár albérlőjére, Elek Ferenc sima modorú kéjencére, Dióssi Gábor Ottlik Gézává maszkírozott művész barátjára gondolunk elsősorban.
(Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon. Kamra. Rendező: Gothár Péter.)
