Hiábavalóság és pusztulás

Sarkadi Imre utolsó befejezett drámáját, az Oszlopos Simeont mutatták be a Kamrában.

Pethő Tibor
2015. 12. 01. 13:51
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Csak a lábakat látni. Mária (Rezes Judit) és a címszereplő Kis János (Ötvös András) a Kamra színpadán kialakított, az előadás végére fokozatosan kiüresedő lakásbelső közepén, a mélyedésben, mint nyitott koporsóban, fekszenek. Itt, a „koporsóban” hal meg utóbb Zsuzsi (Pálos Hanna) sarlócsapásaitól a főhős; nem kardtól, mint az eredetiben: a jobb sarokban groteszk hevenyészettséggel elhelyezett munkásmozgalmi jelkép, a sarló-kalapácsnak a dolgozó parasztságot jelképező tagjától éri az életét lezáró csapás.

A másik szobasarokban Kis János kizsűrizett képe: Gothár szembesít minket a piktúrával, amelynek művészi értékét-értéktelenségét Sarkadinál nem igazán sejthetjük. A festmény, a „főmű” dilettáns mázolmány, amely az ábrázolt Leninnel és a keserű vonású overallos férfival tetszőleges értelmezés szerint lehet gondterhes ideológiai merengés, de lehet a kiábrándulás iróniával átszőtt gesztusa is.

Sarkadi Imre egy esetleg tehetséges ember dekadenciáját, bizonyos értelmezések szerint – ha a földhözragadtan démonikus, gonosz viceházmesterre Mephistóként tekintünk – fausti bukását tárja elénk „jelenkori”, azaz hatvanas évekbeli közegben. A hatvanas évek miliője Gothárnál is megmarad ugyan, ám Kis János pusztulását,  nem függetlenül például a festménytől, a dráma létfilozófiai kérdéseit más fénytörésbe helyező hiábavalóság lengi be.

A főhős a Kamrában – a korábbi szikár, az öngyötrés külső jegyeit viselő szereplőkhöz képest Gábor Miklóstól Andorai Péterig – ezt a hiábavalóságot mintha alkatilag is hordozná: Ötvös András piknikus adottságaiból következően, s arra rá is játszva, inkább emlékeztet bizonyos pillanatokban Sarkadi Tanyasi dúvadának főhősére – felerősítve a két alak közötti halvány párhuzamokat –, mint magát marcangoló értelmiségire, művészre. Logikus fejlemény. S ez így van jól akkor is, ha az Ötvös által megformált karakter ajkáról idegenül cseng olykor az egzaltáltságtól sem mentes bölcselkedés. Érthető mozzanat, hogy az eredeti, feloldáshoz vezető utolsó monológot elhagyja a rendezés.

Az viszont, hogy miért vette elő s miért így vette elő Gothár Péter Sarkadi drámáját, nem egészen világos a két felvonás megtekintése után sem. Az ajánlóban olvasott gondolat túl sovány magyarázat, amely szerint „több mint ötven év távlatából ez az értelmiségkép bizonyos mozzanataiban kifejezetten ironikus”.

A számos pontján szép, mert erősen atmoszferikus, más pontokon pedig sajnos messzi távolba, a nézői érdektelenség régiójába tévedő előadás vörösesbarnás, sötét tónusú díszlete (Gothár Péter munkája) mellett leginkább a színészi játék hatása maradandó. Szirtes Ági origóvá váló, kitűnő vice-démonja mellett Szacsvay László miniatűr remeklésére, Pálos Hanna autentikus, a belső változásokat finom eszközökkel érzékeltető Zsuzsijára, Kocsis Gergely szikár albérlőjére, Elek Ferenc sima modorú kéjencére, Dióssi Gábor Ottlik Gézává maszkírozott művész barátjára gondolunk elsősorban.

(Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon. Kamra. Rendező: Gothár Péter.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.