Kováts Adél kettős kihívás elé néz

Színésznőből színidirektor: Kováts Adélt kérdeztük a Radnóti Színház jövőjéről.

– Színésznőként kiteljesedett karriert tudhat a magáénak, miért döntött mégis amellett, hogy pályázik a Radnóti vezetésére?
– Döntéseimben soha nem a karrierépítés vezet, de szeretem a kihívásokat. Huszonkét éve vagyok a társulat tagja, ez a színház az én gyerekem is. Úgy érzem, van bennem annyi bátorság és kíváncsiság, hogy mindezt továbbvigyem. Ebben lesz segítőtársam a színház jelenlegi gazdasági vezetője, Komáromi György és Valló Péter főrendező.

– Milyennek képzeljük el Kováts Adél színházát?
– A színházcsinálás leginkább világnézeti és ízlésbeli kérdés. A kapott lehetőségben merni kell szabadon bánni magunkkal, a döntések meghozatalánál, és bízni kell a saját erőnkben és tehetségünkben. Természetesen minden művészigazgató maga köré gyűjti azokat az alkotókat, akikkel kölcsönösen hisznek egymásban, akikről azt gondolja, hogy meg tudja velük valósítani azt a színházeszményt, amelyet elképzelt. A jó színház ismérve az irodalmi igényesség, a jó darabválasztás. Ennek a kis társulatnak igenis az a küldetése, hogy picit mélyebbre ásson, jól állnak nekünk a kisebb, színészközpontú előadások. A Radnótinak voltak korszakai, amikor mindegy, hogy mit játszottunk esténként, a törzsközönség, aki végigkísért minket az addigi úton, tudta, hogy mit fog kapni. Az elmúlt pár évben szerintem nem volt minden előadás egyértelműen „radnótis”. Számomra fontos, hogy a jövőben is azt a szellemiséget, azt a művészszínházi utat kövessük, amit három évtizeddel ezelőtt Bálint András kijelölt, de sok dolgot újra kell fogalmaznunk. Törekvésem, hogy az előadásaink szenvedéllyel képviseljék mindezt, és egységesebbek is legyenek. Nagyobb hangsúlyt fektetünk majd arra is, hogy tanítsuk az értelmiség fiatalabb generációit színházba járni, hogy az előítéleteik ellenére próbálják megszeretni a kőszínházi alkotókat. Ha most nem nyitunk feléjük, akkor öt év múlva nem tudjuk majd, hogy kinek kell játszanunk.

– Ez is az oka, hogy friss hangú, fiatal tehetségekkel megújítva képzeli el a teátrum jövőjét, megtartva a Radnóti legjobb hagyományait.
– A következő évadban a terveink szerint ifjabb Vidnyánszky Attila és a nemrég Junior Prima-díjjal jutalmazott Kovács D. Dániel is rendezi fog nálunk. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen problémák feszítik őket, hogy ebben a zavaros világban hogyan definiálják önmagukat. Szinte a semmiből, minimális eszközrendszerrel képesek üdén, érvényesen szólni a nézőkhöz. De a Radnóti „kockacukornyiságában” pont az az érdekes, hogy bár közvetlen és nyitott, de mégiscsak kukucskaszínház. Hogy még erősebb lehessen a kapcsolatunk a nézőkkel, szeretnénk új játszóhelyeket is bevonni a Radnóti működésébe. Ezeket a szó átvitt és konkrét értelmében is nyílt térként képzelem el. Az évi négy bemutató bezártságot ad, így nagyobb mozgásteret kaphatnának a kísérletezések, az extrém témaválasztások, ez a lehetőség pedig társulat fejlődését és a foglalkoztatottságát is szolgálná.

– A női létről is több szó esik majd az ön színházában?
– Nem jó fiókrendszerekben és szegregációkban gondolkodni. A Radnóti nem lesz feminista színház, de talán markánsabban jelennek meg a női alkotók, írók-rendezők. Nők és férfiak, mi így vagyunk együtt emberek, nem tudunk egymás nélkül létezni. Hiszem, hogy a témaválasztásokkal épp ezt a harmóniát lehet segíteni, a férfiak is sokkal többet megtudhatnak valamiről, ami első pillantásra talán csak a nőket érintheti.

– Igazgatóként azokért az emberekért kell majd felelnie, akikkel eddig együtt játszott. Talán minden eddiginél nehezebb szerepet választott magának.
– Ez a legnagyobb kihívás, hiszen az én esetemben nem egyszerű előléptetésről van szó, színésznőként ugyanúgy a társulat tagja maradok. Ezt jól működtetnem, hogy ne váljak megfigyelővé, hanem színésznőként befogadó, érzékeny, nyitott és jó kolléga maradjak, igazgatóként pedig felelős, őszinte döntéseket tudjak hozni. Kettős kihívás elé nézek. Feltételezem, hogy a társulatban mindenki nyitott erre, és a kölcsönös érintettség és a bizalom működteti majd a kapcsolatunkat. Ugyanakkor egy vezetőtől elvárható, hogy el tudja viselni azt a magányt, amely a szuverenitása megtartásához nélkülözhetetlen. Egy művész alapvetően sokkal érzékenyebb, mint egy átlagember. A mi szakmánk kitartást, strapabírást, odaadást kíván. Egy vasmunkás és egy költő egyszerre él bennünk. Színházigazgatóként lehet, hogy lesznek olyan helyzetek, amelyben a „vasmunkásnak” lesz nagyobb feladata.

– Az igazgatói és színészi feladatok között is egyensúlyt kell találnia.
– Azt hiszem, a magam és a társulat szempontjából is az az egészséges, ha színészként is aktív tag maradok, hiszen ez egy gyakorló szakma. Nem hiszem, hogy jó lenne, ha álszerényen visszahúzódnék. Álltam és állok a tapsrend közepén, de a szélén is. Ennek a jövőben is így kell lennie. Remélem, nem kell majd bizonygatnom, hogy ha esetleg főszerepet játszom a Radnótiban, az nem azért van, mert én vagyok az igazgató. A mértéktartás mindig fontos volt számomra, és ez nem is fog változni.