Másvilágkép, Bunkóültetvény

Samu Géza szobrászművész halálának huszonötödik évfordulóján nyílt emlékkiállítás a Pesti Vigadóban.

Már pályájának indulása is éppoly valószerűtlen volt, mint röpke húszéves munkásságának fogadtatása a kortárs magyar szobrászművészetben – nem beszélve tragikusan fiatalon és váratlanul bekövetkezett haláláról. Felfedezésében és művészi kibontakozásában szerepet játszhatott, hogy az egybeesett a népi kultúra hetvenes évekbeli újjáéledésével, amikor a szellemi élet szinte teljes spektruma – mondhatni – szembement a hivatalos kultúrpolitikával, és békés mozgalmakban, művészi irányokban élte ki nemzeti identitását.

Bár a Kiscelli Múzeum 1999-ben látványos tárlattal emlékezett Samura, a halála óta eltelt huszonöt évben nem rendeztek műveiből olyan átfogó kiállítást, amely méltó módon képviselte volna életművét, vagy alkotásain keresztül vizsgálta volna a kapcsolódási pontokat a modernizmus és a hagyományok viszonyrendszerében. A Magyar Művészeti Akadémia épületének két emeleti termében a diskurzus további támpontokat kap és az oeuvre is a helyére kerül.

A megnyitó előtt tartott sajtóbejáráson P. Szabó Ernő művészettörténész, a kiállítás kurátora, lapunk szerzője a múlt század második felének egyik legjelentősebb, de „mindenképpen legeredetibb” magyar szobrászának nevezte, és a szobrászat megújítójaként méltatta Samu Gézát. Mint mondta, üstökösként ragyogott fel 1971-ben első egyéni kiállításával, amelyet ráadásul a kulturális élet fősodrától távol, a pesterzsébeti Vasas Művelődési Központban (a mai Csiliben) rendeztek meg, és amelyről három országos lap is egybehangzóan közölt dicsőítő műkritikát. Samu később azt nyilatkozta, hogy akkoriban „a szakma közép-európai–magyar anyanyelvét” kívánta megteremteni a népi tárgykultúrához kötődő műveivel.

A kurátor elsőként az életmű koronájának is tekintett Másvilágkép című műre – illetve annak rekonstrukciójára – hívta fel a figyelmet. A cirokmezővel és ágakkal beültetett favázas domb közepén gézzel betekert életfa magasodik. Ez az installáció adta a kiállítás címét is, mivel – ahogy P. Szabó fogalmazott – kifejezi Samu törekvését, hogy a létező szocializmusban egy másfajta világ vízióját vetítse fel. Samu Géza szinte előzmények nélküli, besorolhatatlan művészete a kezdetektől a szabadságvágyat közvetítette.

A Kossuth-díjas Kő Pál szobrászművész közreműködésével a kurátor szellősen, a feszes tematikát mellőzve terítette szét a munkákat a két teremben. A Samu művészetének gerincét alkotó művek így egymást ellenpontozva, kiegészítve, reprezentatív módon mutatják be az életmű szakaszait. A főként fából, valamint kőből, tollból, szarvakból és agancsokból megformált és a falusi környezet ihlette korai munkák híven mutatják, hogy a szobrász gyerekkorában milyen tökéletesen elsajátította a népi mesterségeket. Autodidaktaként érte el sikereit.

– Felfogása az volt, hogy nem szabad profi módon megtanulni a művészetet, mert az alkotó elszakad az anyagtól és attól a technikától, amit kezdetben kialakított – mondta a kurátor. Ahogy a Másvilágkép vagy a Bunkóültetvény című munka is jelzi, Samu a népi ihletésű szobroktól a természetet központba állító installációk felé kanyarodott. P. Szabó Ernő felidézte a szobrász műcsarnokbeli, 1983-as kiállítását, amelyben három termen átívelő, rőzsekötegekkel és korábbi tárgyaival telerakott environmentet valósított meg.

Első korszakának formái azonban ismét felbukkantak a nyolcvanas évek második felében: némelyikük bronzból készült munkáiban ölt újra testet a kisebb teremben, Samu tüskés-csavaros totemoszlopai társaságában. Itt látható másik monumentális alkotása, a pécsi Bóbita Bábszínház 1981-es előadásában szerepelt Cantata Profana is.

Az installáció szarvasagancsos, lombszárnyú, teknőtestű alakja a kurátor szerint az ember és a természeti világ mitikus egységére utal, ugyanakkor az alulról, messziről jött fiatal művész pályáját is szimbolizálja.