– Több kritikus borongós hangulatúként írt az albumról. Számomra bizonyos dalok, mint például az Unputdownable, kifejezetten felhőtlennek és felemelőnek hangzanak. Hogyan jellemeznéd te magad az album hangulatát?
– Ideális esetben minden van benne: fény és sötétség. Az biztos, hogy zeneileg is nagyon összetett, és olyanok is rajongtak Eddie zenei ötleteiért, akik ehhez sokkal jobban értenek, mint én.
– A dalszövegeket hallgatva olyan érzésem volt, mintha egy sok éve nem látott baráttal beszélgetnénk az életünkről és az életről általában egy-két pohár bor mellett. Jól érzem, hogy ilyen személyesnek szántad az albumot?
– Nagyon jól esik, hogy ezt hallottad ki a dalokból, mivel valóban így vettük fel az albumot. Két jó barát filozofálgatott és kísérletezett a stúdióban. De filmek is megihlettek. A Gone Fishing című dalt például a Paris Is Burning című film ihlette. Az ember szomorúsága, meztelensége akkor válik láthatóvá, miután levetette a mindennapok maszkját, amellyel a boldogságát játssza el a környezetének.
– Híresek a kosztümök, amelyeket a színpadon hordasz. A dalaid előadásakor pedig gyakran teljesen átlényegülsz, szinte átváltozol. Mennyire fontos számodra az éneklésen kívül az előadásmód?
– Nagyon fontosnak tartom, még a technózenében is. Az előadás kötéltánc, amelynek az a legfontosabb eleme, hogy rosszul is sikerülhet. Abban a pillanatban, ha nem vállalod ezt a veszélyt, ha túl biztonságossá válik az előadásod, megtörik minden előadóművészi varázs. Grace Jones majdnem hetvenéves, és még mindig vakmerőek az előadásai.
– Idén nyáron majdnem meztelenül énekelt a Hyde Parkban.
– Látod? Bátrabb, mint a mai előadók, akik az unokái lehetnének.
– Az album videóit te rendezted. Mesélnél arról, mi ihlette őket?
– Az utóbbi időben több Fassbinder-filmet is láttam. Nagy hatással voltak rám, a videók egyfajta tiszteletadások Rainer Werner Fassbinder művészete előtt.
