Éppen ma 22 éve annak, hogy 72 évesen elhunyt Cziffra György, a legendás zongoraművész, a XX. századi magyar kultúrtörténet kiváló alakja, aki meglehetősen nehéz életút után, idősebb korában találta csak meg azt a tiszteletet és elismerést, amelynek birtokában igazán kiteljesedhetett művészi karrierje. Bár nyugaton ismert, a hazai zenei élet még jócskán adós az emlékének, a szűk szakmán kívül kevesen ismerik a nevét, vagy ha mégis, valódi jelentőségével nincsenek tisztában.
Balázs János zongoraművész tulajdonképpen történelmi tettet hajtott végre, amikor hosszú évek előkészítése után létrehozta a Cziffra Fesztivált, amely hosszú távon a mester Senlisban megvalósított elképzelései mentén épül majd fel kurzusokkal és versennyel kiegészülve. Az első fesztivált február 25–28. között rendezik meg a MOM Kulturális Központban olyan neves művészek közreműködésével, mint Vásáry Tamás, Kelemen Barnabás, Lajkó Félix, Snétberger Ferenc, Szakcsi Lakatos Béla és természetesen Balázs János.
Cziffra György csillaga igen fiatalon tűnt fel, kilencévesen vették fel a Zeneakadémiára Dohnányi Ernő segítségével, és ez a tény akkor is jelentős lenne, ha egy nagy múltú, az intézménybe járatos, a gyermekét kiváló mestereknél taníttató család sarjáról lenne szó. Cziffra esetében azonban erről aligha beszélhetünk. Cigányzenész családból származott, édesapja cimbalmos volt, aki az első világháború előtt Párizsig jutott muzsikusként.
A háború azonban mindent felégetett mögötte, deportálták, és csak annak befejeztével térhetett haza a családjához. A gyermek Cziffra zenei adottságai így nem a semmiből jöttek, a család azonban az angyalföldi Tripolisz nyomortelepén élt minősíthetetlen körülmények között. Nővére azonban egy idő után segédpénztáros lett, és a fizetéséből pianínót bérelt magának, ezen a hangszeren kezdett el gyakorolni Cziffra György. Kilencévesen maga jelentkezett a Zeneakadémiára, tizenkét évesen már komoly kritikusi elismerést gyűjthetett be egy hangversenyén.
Fiatalon feleségül vette élete párját, az egyiptomi származású Soleilkát. Mivel anyagi nehézségekkel küzdött, bárokban és kávézókban muzsikált, ahol a művészvilág csodálatára lelt. A második világháborút alaposan megsínylette, megjárt a frontot és a börtönt is, zenélni szinte nem is tudott. Eközben született meg fia, ifjabb Cziffra György, aki később Franciaországban neves karmester lett, majd fiatalon meghalt egy lakástűzben. 1950-ben családjával disszidálni próbált, de elfogták és kényszermunkára ítélték, ez teljesen tönkretette az ízületeit. Amikor szabadult, ismét bárokban próbálkozott, itt fedezték fel újra, és került vissza Ferenczy György segítségével a hangversenytermek színpadaira.
Lemezeket készített és legendás hangversenyeket adott, a legnagyobb sikerű koncertjét 1956. október 22-én adta. Máig úgy tartják, az ekkor elhangzó Bartók II. zongoraversenynek nem kis szerepe volt a másnapi események beindításában.
A forradalom idején sikerült nyugatra szöknie családjával. Ezután indult be nemzetközi karrierje, majd megkapta a francia állampolgárságot és Senlisban telepedett le. Létrehozta máig jelentős fesztiválját és alapítványát, amellyel fiatal tehetségeket támogatott. „Csak az árnyékból a fénybe való átmenet korszakában éreztem, hogy valóban élek, és szabad vagyok, olyankor, amikor sötét börtönéből kiröppenhetett a tűzmadár” – írta Ágyúk és virágok című önéletrajzi kötetében.
