Lujos mester emlékei

Elpusztulhat, csak látni ne kelljen: Kő Pál szobrászművész gyökerekről, Samu Gézáról és a mulandóságról.

A magyar irodalom és képzőművészet jeles alakjait ábrázoló munkái közt, például Melocco Miklós groteszk portréja felett sem állja meg az anekdotázást. „Ezt a portrét akkor csináltam Miklósról, amikor számba se vették, rúgták-harapták és sehol nem kapott munkát. Akkoriban mondtam neki, hogy inkább néz ki egy nyolcadikos kisfiúnak, mint művésznek, úgyhogy növesszen gyorsan hajat meg bajuszt. Azóta persze kinéz valahogy” – mosolyog csintalanul, amíg ki nem pottyan a számon, hogy „stylist”. Úgy tűnik, ezt a szót nem ismeri. Közben óvatosan haladunk a kicsiny termekben, amelyeket majd szétvetnek az egyre gyarapodó Kő-művek. Lujos mester annyit elárul, hamarosan talán erre is találnak megoldást.

Aztán megérkezünk Samu Gézához. Újra. Múzeumi kitérőnk előtt, a Maczky-házban ugyanis a mesterrel, tragikusan fiatalon elhunyt barátjáról és pályatársáról beszélgettünk. A XX. századi magyar szobrászművészet sokak szerint legeredetibb és egyik legjelentősebb alakjának tartott művészt Kő Pál búcsúztatta a sírjánál 1990-ben, az emlékezés fájdalmával átitatott szöveg szintén a hevesi múzeumban olvasható. Kő Pál társkurátorként működött közre a Pesti Vigadóban megnyílt életmű-kiállítás megrendezésében. Roppant fontos és időszerű tárlat, hiszen a Munkácsy-díjas művész munkássága szobrászgenerációkra gyakorolt hatást, a paraszti környezetből és a tájból merített, őserőt sugárzó alkotásaiból eddig mégsem rendeztek átfogó, az életművét méltó módon bemutató kiállítást.

Megkérdjük, Samu műveinek összerendezése és újrafelfedezése vajon beindíthatja-e a modernizmus és népművészeti hagyományok kapcsolatát feszegető, régóta dermedt diskurzust. Kő Pál csak legyint. Szerinte egyiket sem kell szégyellni, jól megférnek egymással. „Gézát azzal vádolták, derogált neki, hogy népművésznek nevezzék. Nem is bírta a skatulyákat, ő mindig is szobrásznak gondolta magát, gondolatai egy szobrász ideái voltak” – mondja. A mester Galánfi Andrást hozza fel élő hasonlatként. „Pesten rajta is sokan fanyalogtak, pedig milyen gyönyörűek a munkái! Iskolateremtő mester, Nádudvaron gyermekek százait tanította meg a mesterségre. A népművészet mestere, de én szobrásszá avatom, mert amit ő csinál, az jóval közelebb áll a szobrászművészethez.”

Amikor szóba kerül a „hivatalos” művészet által számkivetett Samu megsegítése és művészi hagyatékának ápolása, Kő Pál leginkább Balipap Ferenc, Makovecz Imre, Csete György, Zelnik József és Néray Katalin nevét hangoztatja, szavaiból azonban  kiviláglik: ő volt az, aki a legnagyobb figyelemmel kísérte és leginkább támogatta az autodidakta zseni – az ő szavaival: komája – kibontakozását. A mester elnöke volt a Makovecz Imre felvetésére létrehozott Samu Géza Művészeti Alapítványnak, amely rangos szobrászati díjat is oszt a fiatal tehetségeknek, Pécsváradon pedig múzeumot is szervezett Samu munkáinak.

Kő Pál úgy véli, Samu Gézával a közös gyökerek hozták össze. Mindketten szegény sorsú, faluról, tanyáról származó művészek voltak. Kezdetben csak fával dolgoztak, mert az olcsó volt – mondja, s szomorúan sorolja, hogyan pusztultak el barátja szabadtéren elhelyezett, monumentális famunkái, miután Samu, akinek még műterme sem volt, nem tudta – és nem is lehetett hova – azokat elszállítani.

A romlandóságra és mulandóságra terelvén a szót Lujos mester felidézi saját főművének a keletkezését. A Mohácsi Történeti Emlékhelyre készített 29 sírjelből egy (Kanizsai Dorottya) elkészítéséhez Samu Gézát kérte fel, de titokban, mert az akkor számkivetett művész hivatalosan nem segíthetett neki. „A főművem el fog pusztulni. De nem baj, mert pontosan tudom, hogy Gézával milyen erőket fektettünk bele. Csak nem akarom látni. Belehalnék” – sóhajtja. Mint mondja, Samu Népballadáját, amely sokáig a Műcsarnok mellett állt, sikerült megmentenie az enyészettől: a gyerekek azt is játszótéri eszköznek nézték, és alaposan megrongálták, mire Kő Pál az Epreskertbe vitette. Ott most is megtekinthető.

Látogatásunk a Nyamnyam Cukrászdában ér véget, ahol a tiszteletére elnevezett finomságot szerettük volna megkóstolni. A Lujos-süti éppen nem kapható, kávénk mellett a mester mindenesetre az otthoniaknak becsomagoltatott süteményeket is kifizeti. Nem tűr ellentmondást. Amikor búcsúzóul kezet rázunk, megjegyzi: „Lehet, hogy nem mondtam sokat Samu Gézáról. Pedig végig róla beszéltem.”