– Ebből kiindulva, lehet-e például az ön által szintén rendezett Márait klasszikusként és kortársként is megjeleníteni a színpadon?
– A klasszikus szó is zavar. Ezzel legtöbbször arra utalnak, hogy a mű valamilyen módon már az emlékezetben és a kultúrtörténetben egyfajta rangot vívott ki, és bármikor elővehető, mert olyan értéket jelent, amely túléli önmagát és a saját korát. A színházat én mindig jelen idejűnek gondolom, mindegy, hogy mikor született a bemutatandó alkotás.
– Évekig volt a debreceni színház tagja, valamint a prózai tagozat vezetője is, és azóta is rendez a Csokonaiban. Egy ideje kerüli a nyilatkozatokat, interjúkat, mondván: nem a szavak, hanem a tettek igazolják a munkáját.
– A Csokonaival csak 2011-ig voltam szerződéses viszonyban, de a színház a mai napig foglalkoztat. Minden évben hívnak rendezni, de sem ott, sem másutt nem vagyok tag.
– Gondolom, erre mondta egy interjúban, hogy hátizsákos rendezőnek tartja magát.
– Igen, oda megyek, ahová hívnak, ha a feladat izgalmat jelent és valódi kihívást. De sokszor még erre sincs szükség, ha az ember ráérez arra, hogy ebben a világban fontos lehet a közlendő.
