Shakespeare is lehet kortárs szerző

Árkosi Árpád rendező a Magyar Művészeti Akadémia színházi estjeiről és a hátizsákos rendezésről.

– Az ön rendezésével ünnepelte csütörtökön a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) a 150 éves debreceni Csokonai Nemzeti Színházat. A Szó, szín, játék – Színházi legenda és emlékezet című tematikus esten és másnap a debreceni teátrumban egyfajta montázst láthatott a közönség a Csokonai elmúlt időszakából. Mi alapján válogatott?
– Debreceni kötődésű szerzők és a Csokonaiban korábban nagy sikerrel játszott darabjaik közül merítettem. A válogatás némileg önkényes a részemről, egy szubjektív metszet, hiszen például a két éve elhunyt Borbély Szilárd sem vallotta magát debreceninek. Megjegyezném, a Csokonai Színház sok művét bemutatta, éreztetvén a szerzővel azt a tiszteletet, amely a teátrum és a város szerint is megilleti őt. Az MMA Szó, szín, játék címmel zajló színházi tematikus estjeit műfajilag tulajdonképpen egy konkrét előadás és egy felolvasóest között értelmezhetjük, amelyek megvalósításában én mint külső tanácsadó, illetve szakértő veszek részt. Ebből fakadóan két munkám is adódott. Tavaly Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regényének monodramatikus adaptációját vihettem a Pesti Vigadó Sinkovits-színpadára, a Csokonai igazgatója, Ráckevei Anna pedig engem kért fel, hogy a színházi jubileum záróeseményére, minigálájára rendezzek. A választásom Borbély mellett Sarkadi Imre, Csokonai Vitéz Mihály, Móricz Zsigmond, Szabó Magda és Tóth-Máthé Miklós műveire esett, de a szerzők között van Mészáros Tibor is, aki Tar Sándornak A mi utcánk című novellafüzére nyomán alkalmazta színpadra drámáját. A jelenetekben voltaképpen a szerzők megszólaltatása zajlik, Nagy Gábor irodalomtörténész pedig az emlékezést járja körül: azt, hogy miként lehet a színházi előadásra olyan eseményként emlékezni, amelyet tulajdonképpen csak a jelenlétünkkel tudunk hitelesíteni.

– Másfél évszázad egy színház életében is hosszú idő. A Színházi legenda és emlékezet értelemszerűen visszatekintés, s önnek mégis sok olyan rendezése van, amely élő szerző műve. A kortárs szót viszont nem szereti. Miért?
– Mert egy divatszónak, amolyan fedőnévnek tartom, és kerülöm is a használatát. Nem emlékszem arra, hogy régen, akár az előző rendszerben ezzel a kifejezéssel illettük volna az élő alkotókat és alkotásaikat. Ha a mű képes megszólítani bennünket, akkor kortársunkká, vagyis élővé válik, tehát nem attól függ, hogy az illető művész mikor született vagy mikor alkotott. Shakespeare is lehet kortárs, ha a rendezés maivá avatja. Úgy gondolom, a színházak többsége törekszik is arra, hogy a bemutatott darab „jelen-ség”, azaz a jelenben élő, ha tetszik, kortárs legyen.

– Ebből kiindulva, lehet-e például az ön által szintén rendezett Márait klasszikusként és kortársként is megjeleníteni a színpadon?
– A klasszikus szó is zavar. Ezzel legtöbbször arra utalnak, hogy a mű valamilyen módon már az emlékezetben és a kultúrtörténetben egyfajta rangot vívott ki, és bármikor elővehető, mert olyan értéket jelent, amely túléli önmagát és a saját korát. A színházat én mindig jelen idejűnek gondolom, mindegy, hogy mikor született a bemutatandó alkotás.

– Évekig volt a debreceni színház tagja, valamint a prózai tagozat vezetője is, és azóta is rendez a Csokonaiban. Egy ideje kerüli a nyilatkozatokat, interjúkat, mondván: nem a szavak, hanem a tettek igazolják a munkáját.
– A Csokonaival csak 2011-ig voltam szerződéses viszonyban, de a színház a mai napig foglalkoztat. Minden évben hívnak rendezni, de sem ott, sem másutt nem vagyok tag.

– Gondolom, erre mondta egy interjúban, hogy hátizsákos rendezőnek tartja magát.
– Igen, oda megyek, ahová hívnak, ha a feladat izgalmat jelent és valódi kihívást. De sokszor még erre sincs szükség, ha az ember ráérez arra, hogy ebben a világban fontos lehet a közlendő.