Kerekes György és Pallai Péter neve szerzőként, kritikusként és szervezőként is jól ismert a magyar jazzéletben, ők jegyzik a nagyszabású vállalkozást. Mindketten évtizedek óta elkötelezett hívei a ritmikus improvizatív zenének: Kerekes két vaskos könyvet publikált a jazz nagy egyéniségeiről, Pallai a BBC korábbi rádiósaként, a magyar–brit zenei kapcsolatok patrónusaként és szakíróként is sokat tett a műfaj népszerűsítéséért.
Az 530 oldalas, fényképekkel és Kerekes karikatúráival illusztrált, több száz zenei példával szolgáló kiadvány forrásjegyzéke 120 könyv és cikk címét tartalmazza, de a szövegben nincsenek hivatkozások, és a név- és tárgymutatót is hiába keressük. A módszer aggályosnak volna nevezhető, ha a szerzők szaktudományos babérokra pályáznának. De nem ez volt a céljuk: munkájukat a jazz iránt érdeklődő, azzal komolyabban ismerkedő olvasóknak szánják, amihez könnyed, köznyelvi fordulatokkal is élő, elbeszélő fogalmazásmódot választottak.
A könyv imponálóan széles körű ismeretanyagra építve taglalja a jazz alapfogalmait, kialakulásának zenei és társadalmi előzményeit, történetét, stílusait, fogadtatását, közönségre és a világ zenekultúrájára gyakorolt hatását. Szakaszolása az 1940-es években formálódott bebop stílust tekinti vízválasztónak. Tudvalevő, hogy a korábban szórakoztató zeneként funkcionáló jazz a swing-korszakban ért népszerűsége csúcsára; az ezt követő, forradalminak minősített kifejezésmóddal belépett a művészi státuszra igényt formáló, a modernitás fokozatos közönségvesztéssel járó korszakába, hogy aztán a ’60-as években a korlátlan szabadságot hirdető free irányzattal eljusson a befogadhatóság határáig. A korszakváltásokat a könyv igyekszik a zenei folyamatok hátterét adó – olykor leegyszerűsített – társadalomrajzzal megvilágítani.
A 22 fejezetre tagolt munka belső arányai, hangsúlyai, értékítéletei néha vitára adnak okot. A szerzők érezhetően idegenkednek a jazz kísérletező, szélsőséges megnyilvánulásaitól, ízlésükhöz a műfaj fő áramának tekintett melodikus, improvizációkban kicsúcsosodó középutas (main stream) vonulat áll közel; olyannyira, hogy a történeti rész zárásaként külön fejezetet szentelnek ennek a játékmódnak. Olyan zene esetében, amelyben a rögtönzés, a pillanatnyiság meghatározó szerepet játszik, és amellyel szemben rendre az újat alkotás kívánalma fogalmazódik meg, ez a megközelítés egyértelműen konzervatívnak nevezhető.
