Bevallom őszintén, a 14-es karikás színlaptól és Damiano Michieletto szvingerhoteles Cosi fan tuttéjétől kicsit tartva érkeztem az Erkel Színházba, ugyanakkor a szokásosnál is nagyobb kíváncsisággal. Több okból is különösen érdekesnek ígérkezett a Bohémélet 2.0 budapesti debütálása.
Először is hazánkban a mű nagyon népszerű, ugyanakkor 1937 óta ugyanabban a Nádasy Kálmán-féle, időtállónak bizonyuló, örökzöld rendezésben fut, amelyen generációk nőttek fel, és bárki, aki errefelé valaha látta ezt a Puccini-operát, ebben a színrevitelben ismeri.
Másodszor a kosztümös változatot váltó rendezést most egy ünnepelt kortárs rendező álmodta színpadra, aki a jelmezek és a színpadkép tekintetében gyakran nyúl a popkultúrához. Bohéméletét Salzburg és Sanghaj után állították Budapesten színpadra, e tekintetben tehát bekapcsolódtunk a nemzetközi trendbe. Damiano Michielettót fiatalos megközelítése ráadásul jövőre az OperaKaland által középiskolások ezreihez jut el, többségüknél mint az első és meghatározó operai élmény.
Mostantól párhuzamosan fut majd mindkét rendezés: a csaknem nyolcvanéves változat az Andrássy úton marad, a fiatalos verzió pedig az Erkelben lel otthonra, a választás szabadsága pedig minden igényt kielégíthet, mindemellett Michieletto rendezéséhez (amelyhez a díszleteket Paolo Fantin, a jelmezeket pedig Carla Teti készítette) fiatal szereposztás is párosul, ahol az újabb generáció is nagy szerepekben mutatkozhat be a közönségnek.
Összességében ütősebb értelmezést vártam Michielettótól, de egyáltalán nem bántam, hogy a megdöbbentő jelző helyett a szerethető illik az elképzeléseire. Nem a látványra és nem is az áthallásos értelmezésre helyezi a hangsúlyt, nem aktualizál, és nem is vonatkoztat el a cselekménytől.
Nála a korabeli párizsi utcakép, a kommersz mai ruhák, a világhálóra, a Google Mapre, a szuperhősmániára vagy az idiotizmussal határos télapós karácsonyi bevásárlási őrületre utalás csak azt segíti, hogy a librettó lényegében kortalan eseményeinek szereplőit olyan hús-vér embereknek érezzük, akikkel könnyen azonosulunk, különösen a fiatal korosztály: itt a videóblogger Rodolfo és társai a csóró albérlők és Mimi az átlaglány a szomszédból. Ebből a szempontból semmit nem változott a világ.
Mimi kinézete Amy Winehouse-ra hajaz, s bár a kapcsolat kettejük között számomra nem teljesen egyértelmű, annyi tény, hogy a szintén fiatalon meghalt dívát Rodolfóhoz hasonlóan siratta egykori, szintén bohémnak mondható szerelme. Ez persze a mai tizenéveseknek, majd a jövő évadtól az OperaKalandra érkező fiataloknak nem tudom, mond-e még valamit, Amy inkább a húszasok, harmincasok körében ismert. A 14-es karika pedig nagyjából annyit takar, hogy cigarettára gyújtanak a színpadon.
Az első felvonás erőtlensége után a másodikban Boncsér Gergely (Rodolfo) és Sáfár Orsolya (Mimi) kettőse gyönyörű pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget, és a bohémek, Haja Zsolt (Marcello), Kiss András (Colline), Nagy Zoltán (Schaunard) és Szakács Ildikó (Musetta) éneke is megfelelt az elvárásoknak. Persze aki Carrerasszal vagy Pavarottival látta, annak az erkelbeli előadás nem jelent különösebb zenei csúcsot, de a Kovács János vezette zenekar nagyon szépen szól, és a szereplőkkel itt is együtt tudunk érezni, az opera ebben a szereposztásban, ebben a miliőben is remekül működik.
(Bohémélet 2.0. Premier. Erkel Színház, február 19. 19.00)
