Noha Bán szerint a McCurry-életmű belakná az egész múzeumot, nem lehet hiányérzetünk: a hirtelen jött lehetőségből fakadó gyors és kényszerű megoldás a legjobbnak bizonyult a Műcsarnok részéről, még ha helyhiány miatt a válogatásból 8-10 fotó végül kimaradt a kiállítás anyagából. A felkasírozott, hatalmas méretű képek magazinos tördelést idéző zsúfoltsága különleges kamarahangulatot teremt a válogatásnak, és szinte szétvetik a viszonylag szűk teret.
A földrajzi felosztásban elrendezett, McCurry ázsiai – indiai, pakisztáni, afganisztáni, kambodzsai és tibeti – útjain készült festményszerű fényképek szűkszavúságukban is roppant beszédesek, a kompozíciók koncentráltságában ugyanakkor elemi erejük is megfogalmazódik. A himalájaiak három generációját bemutató „triptichon”, a tibeti zarándokról és szerzetesekről, a radzsasztáni törzsi elöljáróról vagy a vörösre festett mumbai kisfiúról készült portrék éppúgy túllépnek a pillanaton, mint például az angkori templomromot és gondnokát megörökítő kép, amely a halandó ember alkotóerejének és a természet makacs ragaszkodásában megmutatkozó enyészet küzdelmének valószerűtlen díszletét állítja elénk.
De az optika szikéje nemcsak az emberi psziché vagy kultúrák feltárásával, a szegénység és tragédiák utóéletének bemutatásával vág mély emléknyomot a tudatunkon. A hindu Holi-fesztivál színorgiája impresszionista vízióként festi meg a gonosz és jó küzdelmét. Ebben a Holika démont megtestesítő, zöldre festett férfi Jézus keresztre feszítését jelképező pózban mosolyog a vörösben hömpölygő embertömeg tetején. A kép, mint a jó képek általában, több olvasatot kínál mindenki számára, de sugallatai között elvitathatatlanul hirdeti az élet szépségét és legyőzhetetlenségét.
