Tengerzöld szempár villan a Naszir Bagh-i tábor sátortengerében. Utóbbit nem láthatjuk, mivel a fotográfus – méltónak mutatkozva a Capa-aranydíjhoz – valóban elég közel volt: képéről kiszorulnak a pakisztáni menekülttábor részletei, a portré egy gyermeki arcot ábrázol, amelyen a szemek a lélek tágra nyílt kapuiként tárják a világ elé a háború borzalmait és az otthonukból elüldözöttek, a Pesavar melletti tábor lakóinak létbizonytalanságát. A két perzselő írisz hipnotikus erővel késlelteti, majd falja fel a tekintetünket, szinte a teljesség igényével közvetítve mindazt, amit az emberi pusztítás és szenvedés természetéről tudnunk érdemes.
Steve McCurry mintegy ötven fényképe közül, amely most a Műcsarnok válogatásában látható a múzeum kamaratermében, kétségkívül a vörös ruhás afgán lány ikonikus fotója a leghíresebb, a legrejtélyesebb és – Bán András szavaiból kiindulva – a legbeszédesebb. A kurátor a kiállítás sajtóbejárásán azt mondta, az amerikai fotós szűkszavú ember, akiből alig sikerült valamivel többet kipiszkálniuk az internetes oldalán vagy a könyveiben megjelenteknél. Képei megrázók vagy elgondolkodtatók, de bármennyire látványosak is, éppoly szűkszavúak, mint elkövetőjük: a lényegre fókuszálva csupán egy-egy képi mondatot fogalmaznak meg.
A National Geographic világhírű címlapfotójának története mindenesetre jól ismert, s időközben a rejtély is megoldódott, amikor a nyughatatlan McCurry kutatómunkája révén 2002-ben fény derült a zöld szemű lány személyazonosságára. Az eldugott afganisztáni településen fellelt Sarbat Guláról készült újabb kép már inkább a 17 évvel korábbi portréval összevetve vált ki döbbenetet. Az ország szovjet kivonulás utáni történetének ismeretében ugyanakkor talán nem annyira meglepő, hogy a lányt láthatóan megviselték a körülmények és az idő: az arc immár egy harmincéves öregasszonyé. A tekintet azonban mit sem változott. Talán kevesebb szemrehányó kérdés olvasható ki belőle, s többet mesél beletörődésről, reménytelenségről.
Bán András elmondta, hogy a kiállítás csupán néhány hét felkészüléssel, egy hirtelen jött lehetőségnek és a szerencsés véletlenek játékának köszönhetően, valamint a McCurryt jól ismerő Schild Tamás fotográfus közvetítésével jöhetett létre. McCurry és menedzsere – egyúttal a fotós nővére – a Műcsarnokra bízta a válogatást, de kikötötték, hogy csak az általuk készített nyomatokat hajlandók közreadni, és kérték azok megsemmisítését a tárlat zárultával. A Műcsarnok ebbe nem ment bele, így aztán új megoldás született. Az április 3-ig látható válogatás alapját végül egy dán fotográfus, Christian Nörgaard 800 McCurry-képből álló magángyűjteménye képezte.
Noha Bán szerint a McCurry-életmű belakná az egész múzeumot, nem lehet hiányérzetünk: a hirtelen jött lehetőségből fakadó gyors és kényszerű megoldás a legjobbnak bizonyult a Műcsarnok részéről, még ha helyhiány miatt a válogatásból 8-10 fotó végül kimaradt a kiállítás anyagából. A felkasírozott, hatalmas méretű képek magazinos tördelést idéző zsúfoltsága különleges kamarahangulatot teremt a válogatásnak, és szinte szétvetik a viszonylag szűk teret.
A földrajzi felosztásban elrendezett, McCurry ázsiai – indiai, pakisztáni, afganisztáni, kambodzsai és tibeti – útjain készült festményszerű fényképek szűkszavúságukban is roppant beszédesek, a kompozíciók koncentráltságában ugyanakkor elemi erejük is megfogalmazódik. A himalájaiak három generációját bemutató „triptichon”, a tibeti zarándokról és szerzetesekről, a radzsasztáni törzsi elöljáróról vagy a vörösre festett mumbai kisfiúról készült portrék éppúgy túllépnek a pillanaton, mint például az angkori templomromot és gondnokát megörökítő kép, amely a halandó ember alkotóerejének és a természet makacs ragaszkodásában megmutatkozó enyészet küzdelmének valószerűtlen díszletét állítja elénk.
De az optika szikéje nemcsak az emberi psziché vagy kultúrák feltárásával, a szegénység és tragédiák utóéletének bemutatásával vág mély emléknyomot a tudatunkon. A hindu Holi-fesztivál színorgiája impresszionista vízióként festi meg a gonosz és jó küzdelmét. Ebben a Holika démont megtestesítő, zöldre festett férfi Jézus keresztre feszítését jelképező pózban mosolyog a vörösben hömpölygő embertömeg tetején. A kép, mint a jó képek általában, több olvasatot kínál mindenki számára, de sugallatai között elvitathatatlanul hirdeti az élet szépségét és legyőzhetetlenségét.
Steve McCurry fényképei képzeletünkbe égve mesélnek az emberi létről. És arról, hogy ez az amerikai mindent tud a fotográfiáról.
