Sztálin diktatúrája rövidre zárta ugyan a kommunista utópiaépítést, a forradalmi hevületben fogant és a társadalom radikális átalakításának vágyával ölelkező szellemi erők mégis mély nyomot hagytak a modern művészetben. Az orosz avantgárd üstökösként tűnt fel a múlt század elején és robbant be a világ művészeti életének élvonalába. Alkotói mindennel szemben lázadtak, ami elavult, ám nem tagadták meg a múlt értékeit. Felhasználták a nyugati irányzatok stílusjegyeit, értelmezték és újraértelmezték szempontjaikat, miközben felfedezték és beépítették művészetükbe az orosz kultúra legmélyebb gyökereit.
A Nemzeti Galéria által rendezett, A művészet forradalma című kiállítás sajtóbejárásán Baán László nem véletlenül beszélt történelmi pillanatról a Jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeum avantgárd gyűjteményének budapesti bemutatása kapcsán. Az orosz avantgárd szinte minden fontos irányzatát és alkotóját felvonultató gyűjtemény ugyanis – így egyben – még sosem hagyta el Oroszországot. A budapesti rendezés ráadásul új fényben tárja a közönség elé a kollekció javát adó negyven remekművet.
Az orosz múzeum igazgatója, Nyikita Korityin feltehetően nem csupán udvarias gesztusként méltatta a május 1-jéig látható kiállítást, amely szerinte provokatív és merész megoldásaival felülmúlja az orosz avantgárd összes eddigi – köztük a jekatyerinburgi – bemutatását. Az értelmezéshez hasznos segítséget nyújtanak a történelmi és művészettörténeti idővonalak és a korabeli híradórészletek, Dziga Vertov filmes montázsai, amelyek Sosztakovics zenéjére a Jekatyerinburgban kivégzett Romanovok bukásától a sztálini terror tombolásáig vázolják az orosz történelem e rendkívül összetett korszakát. Gergely Mariann kurátor elmondta, bár a kor művészete többféleképpen is megközelíthető, a kiállítás egy történetet mond el, miközben a forradalmi periódusok, a művészettörténeti és filozófiai háttér, valamint az esztétikum együttes bemutatására vállalkozik.
A szekciók ennek megfelelően kronologikus sorrendben vezetnek végig az avantgárd stílusokon. A tárlat elején XIX. század végi ikonok csoportja utal az orosz hagyományokra, képzőművészeti és szakrális gyökerekre. Mihail Larionov, „a megbotránkoztatás élharcosa” Zsidó Vénusz című festményén szakít a kor szépségeszményével, s aktja keleties jegyeinek hangsúlyozásával utal a népművészeti gyökerekre. Szintén a neoprimitivizmus irányzatát képviselő felesége, Natalja Goncsarova népviseletben, kaszával a vállukon menetelő, a nyugati áramlatok stílusjegyeivel megfestett parasztjaiban egybeér a sajátos orosz hangulat és a forradalom előtti rejtett feszültség.
A házaspár által megfogalmazott provokatív irány követőinek munkái a Káró Bubi csoportnak szentelt különteremben gyűltek össze. Itt mások mellett Ilja Maskov keleties vonású, szigorú nőalakjaival dúlja fel a fennkölt művészet nyugalmát, míg Koncsalovszkij és Kuprin csendéletei a lázadó mozgalom lehiggadását jelzik. Nem meglepő, hogy Larionovék végül szakítottak a dekadens Nyugat-imádókkal, és kiléptek a csoportból.
Érthető az is, hogy Vaszilij Kandinszkij irányzaton kívüliként jelenik meg a kiállításon. Az absztrakt festészet egyik első képviselője már kész stílus birtokában kapcsolódott az orosz avantgárdhoz, de amikor az autonóm festészet háttérbe szorult, és a produktivista-konstruktivista szemlélet került előtérbe, Kandinszkij visszatért Németországba, ahol korábban kifejlesztette nonfiguratív, pszichologizáló stílusát. Itt látható Improvizáció No. 217. című képével a zenei összhangzatok harmóniáit megidézve szintén a tudatalattit próbálta manipulálni.
Ahogy a tárlat is érzékelteti, a kubistákat különösen a csendélet műfaja foglalkoztatta.
A kubisták és a futuristák máig ható, de gyorsan lefutott áramlatát olyan alkotók munkái jelenítik meg, mint Jakov Pajn, David Sterenberg, a dizájnerként is ismert Ljubova Popova vagy Nagyezsda Udalcova, akinek Konyha című műve a tárlat egyik legfontosabb és legszebb alkotása. Udalcova képe Kazimir Malevics Szuprematizmusával együtt Bázelből érkezett Budapestre, a Beyeler Alapítvány orosz avantgárd kiállításáról. A kurátor elmondta, Malevics szuprematista remekműve azt az univerzális gondolkodást szemlélteti, amelyet más formanyelvvel élve ugyan, de csak Kandinszkij művészetében lehet felfedezni. A tárgyi világtól elvonatkoztatva Malevics olyan összefüggéseket próbált geometrikus jelekkel megfogalmazni, amelyek az univerzum mozgását és lüktetését érzékeltetik.
Az MNG az 1915-ös 0,10 – Az utolsó futurista festménykiállítás című tárlaton készült fotón idézi fel a szuprematizmus irányzatának születését: Vlagyimir Tatlin és Malevics művészi nézeteltérései miatt utóbbi követői külön helyiségben állították ki műveiket. A festészet forradalmi megújításának kultikus helyszínévé vált szuprematista termet belakó képek között pedig a mester leghíresebb festménye, a Fekete négyzet fehér alapon is feltűnik. A malevicsi képi szigortól idővel eltávolodó alkotók, Olga Rozanova és Alekszandr Rodcsenko élénkebb, vibrálóbb absztrakt kompozíciói már a „szép új világ” művészetének konstruktivista előképeiként gyönyörködtetnek.
Az orosz avantgárd kései, a hagyományos térszemlélettel szakító mérnök-művészi irányzatát Popova és Liszickij grafikái, valamint Tatlin térbeli munkái, például a III. Internacionáléra készített monumentális építményének felnagyított fényképe és népművészeti ihletésű sarokreliefje idézi meg a Nemzeti Galéria tárlatán.
