Fentről nézni a röhejes világot

A legendás Bizottság egykori szaxofonosával beszélgettünk művészetről, közéletről, tabudöntögetésről.

– Ideje volt már a visszatekintésnek, mégis gyanúsan hangzik az, hogy „Wahorn András első retrospektív kiállítása”. A múltidézés eleve egy neuralgikus pontot feltételez a művész életében, amikor megáll, lezárja, átgondolja az eddigieket. Önt viszont már jó ideje csak a jelen érdekli. Értsük ezt úgy, hogy leteszi az ecsetet?
– Lehetséges, de ez mindig is így volt. Ahogy mindig is a jelenben éltem, bár igaz, sokáig a jövő is foglalkoztatott. A Bizottság-korszakban is kevesebbet rajzoltam vagy festettem, aztán a zene szorult háttérbe és az ecset többet dolgozott. Feladni egyiket sem tudom, az embernek azonban fókuszálnia kell a kreativitását. Tudatlan ifjú koromban még úgy képzeltem, hogy a bal kezemmel szaxofonozok, a jobbal festek, közben pedig táncolok. Aztán kiderült, hogy az úgy nem elég alapos. Bele kell szorítani a világot abba a vacak szőrös ecsetbe vagy a hangszerbe, ám ez nem működik, ha mindent szanaszéjjel csinálunk.

– Egy korábbi interjúban viszont utalt arra, hogy fél az elmélyüléstől, és ezért ugrál a művészi médiumok között.
– Dehogy félek az elmélyüléstől! Csak képtelen vagyok elmélyülni. Amikor elkezdek belesüllyedni valamibe, ahelyett hogy örülnék ennek, máris valami másba kezdenék. Egy időben büszke is voltam arra, hogy mennyi mindent csinálok: festek, szaxofonozok, komputerezek, lépcsőt építek, járdát betonozok. Aztán rájöttem, hogy ilyennek születtem, és nem is tudnék más lenni. Ugyanakkor mindazt, ami a felszínen van, összefüggésében is látom. Mondhatni, messze látó vagyok.

– Volt, hogy évekig hozzá sem nyúlt a szaxofonjához, most viszont egyre szaporodnak az együttesei és más zenei kalandjai. Az A38 hajón tavaly nyílt Messzemenő következtetések című kiállítás tematikáját is a zenekarai ihlették, a hozzá kapcsolt minifesztiválon pedig már három különböző formációval lépett fel.
– Eredetileg a mostani Wahorn Forever kiállítás is a tavalyi fesztiválhoz kapcsolódott volna, csak más helyszínen: itt a B55-ben és a MissionArt Galériában. Kezdetben úgy volt, jut arra is keret, hogy a zenekaraimmal – a Wahorn Airporttal, a Noise Flowers-szel és a Tapasztalt Ecsetekkel – minden nap fellépjek, aztán az élet vihara sajnos elfújta a terveinket. De végső soron örülök annak, hogy elmaradt az állami támogatás, hiszen az azt jelentné, hogy olyanok pénzét osztják, akik igazából nem is adnák nekem.

– Élet- és alkotótársa, Töttös Kata is közreműködött a tavaly bemutatott képek megfestésében. Közülük több mű is bekerült a MissionArt válogatásába. Bemutatná nekünk az egyiket?
– Nézzük hát Az UFO-k elmennek, pedig Wahorn két szaxofonon játszik című festményt, amelyen, miként a cím is jelzi, egy drámai helyzetet jelenítünk meg. A vásznon Kata hiperrealista stílusa találkozik az én teljesen más stílusommal. Nagyon érdekes, hogy az UFO-kat három cica szimbolizálja, a zenészek pedig le vannak rajzolva, gyerekrajzszerűen, ráadásul ahhoz képest is hibásan, hiszen három szemük van. Ennek filozófiai alátámasztásaként azt is mondhatnám, hogy a harmadik szem az, ami belát a hangok világába. Nagyon érdekes az is, hogy zenésztársam, a nottinghami Oliver Mayne teljesen elérzékenyült, hogy végre lefestették. Nem bántotta, hogy a képen krumpliszerű maszatként ábrázoltam, mert érzékeny emberként tudja, hogy mindaz, amit látunk, csak illúzió. Ezért is mondhatom, hogy az én kvázi gyerekrajzszerű ábrázolásom sokkal közelebb áll a valósághoz, mintha pontosan lerajzoltam volna Oliver orrát, ami nyilván nem is lényeges, mivel zenészről van szó.

– Régebben hangoztatta, hogy a művésznek mindig szüksége van valamilyen ütközőpontra. A legutóbbi festményei milyen ütközésekből születtek meg?
– Ütközőpont mint emocionális zavar vagy másfajta emberi probléma azért kell a művésznek, mert ha nincs, akkor csak ül és mosolyog. Az én képeim arról szólnak, amit a megalkotásuk közben éppen érzek. És ha körülnéz, feltűnhet, hogy a gondolataim legtöbbször a szerelem és a szexualitás körül forognak. Minél inkább feszítőek ezek az érzések, annál izgalmasabb a kép, amely nem más, mint az energia anyagiasultsága. Nem az a lényeg, hogy milyen ügyesen van lefestve egy lábujj, hanem az, hogy a megfestett vászon, mint a sámándob, visszaveri a lelkünk rezdüléseit és azt, amit a művész energiája nyomként rajta hagyott.

– Címekkel, feliratokkal is ellátja a képeit. Mintha nem osztaná azt az egyre népszerűbb nézetet, miszerint a művészet az, amit nem értünk.
– Nem csak a művészetet, a világot is képtelenség megérteni. Wahorn András sem érti saját magát. Az ember az a lény, amely mindennek keresi az értelmét, de a válasz minden esetben csak egy illúzió, amiről később kiderül, hogy nem igaz. Ezt tetézi, hogy mindenkinek más illúzió él a fejében, ezért aztán az emberek összevesznek vagy rosszabb esetben megölik egymást. Azért az megrázó, hogy egy-egy művemet hányan hányféleképpen értelmeznek. Még akkor is, ha ráírom, hogy mi van. Ugyanaz a festmény valakinek a világbékéről és a szeretetről szól, a másik szerint meg arról, hogy minden zsidót ki kellene irtani. Nagyon jó példa erre a Belga együttes Nemzeti hiphop című száma, amire ugyanúgy csápoltak a liberálisok, mint a nemzetiek. De hát ez a művészet: az ember végtelen magányában társat ad a mű, amely nem lehet pusztán jó vagy rossz. De megmozdít bennünk valamit. Vagy semmit.

– Bár lenne rá igény, tavaly kijelentette, hogy többé nem áll össze az A. E. Bizottság. Vajon Wahorn András mai fiatal közönségét érdekelné-e a nyolcvanas évek ifjú lázadója, a Bizottság korosodó rajongóit pedig a bölcsebb, érettebb, világlátott művész?
– Annyira már nem, de valamennyire igen. Abban az időben nagyon szűk csatornán és nagyon megszűrve csorgott az információ, a mi szabad és szinte független társaságunk pedig olyan közeget teremtett, amelyben mindenki azt hallotta, amit szeretett volna. Ezt már nem lehet visszahozni. Az akkori közönség már nem lehet olyan nagy, mint régen, mert most már mindenki, anélkül hogy kimozdulna, az internetről, az okostelefonjáról is megkapja, amit szeretne. Ez hatalmas különbség a régi időkhöz képest, amikor várni kellett arra, hogy a művész megjelenjen, aztán oda kellett menni vagy utazni, hogy láthassuk őt.

– Említette a Belga együttest, amelynek nagy rajongója. Mit lát bennük?
– A határtalan szabadságot. Belgáék mindenhez hozzányúlnak, szövegben és zenében egyaránt. Minden tabut ledöntenek, hogy kifejezzék önmagukat, innen nézve őket tudnám leginkább a Bizottsághoz hasonlítani. Ők azonban szigorúbb, tudományosabb emberek. Hatalmas életmű áll mögöttük, amelyben a magyar élet minden szegmense feltárul. De a legfontosabb alkotóelemük a humor. A jó humor nem cinizmus vagy kinevetése valaminek, hanem felülemelkedés. Amikor nem a sárban nyavalygunk, hanem az egész röhejes világot fentről nézzük.

– Nálunk mintha gyerekcipőben járna még ez a „felülemelkedett” tabudöntögetés. Miért van az, hogy a 60-as évek végétől működő Monty Python csoport mifelénk ma sem készíthetné el a Brian életét, a Southpark merészségeiről meg ne is beszéljünk.
– Mivel borzasztó nehéz olyan szabadnak lenni, hogy képesek legyünk humorra átfordítani az élet szörnyűségeit. Ehhez különleges tehetség és nagyon éles elme kell, nem véletlen, hogy máshol sincsenek sokan, akik ebben utaznak. Mi, magyarok az érzelmeinkbe vagyunk zárva. Vagy szeretünk, vagy gyűlölünk, nincs más. Számunkra nem létezik vagy hülye az, aki nem azt mondja, amit mi szeretnénk. Ha nemzetfilozófiai szemszögből vagy kicsit rasszista módon nézzük, az amerikai-angolszász aggyal szemben a magyar képtelen a személyeset az objektívtől megkülönböztetni. Ezért van az, hogy csak néztük, de fel nem fogtuk, hogy Pythonék miken képesek viccelődni.

– Mégis lazán meghódítottak.

– Igen, és a Southpark is győzött. De nálunk is akadnak szép számmal felülemelkedett alkotók, a magyar humor pedig kiváló. A képviselői közül kiemelhetnék néhány stand-upost, köztük a dumaszínházas Litkai Gergelyt, de említhetem Esterházy Pétert és Parti Nagy Lajost is a rendszerkritikus Fülkefor esszésorozatával.

– Egy interjúban említette, hogy amikor Amerikában válságba került, kiment a sivatagba, ahol megtanulta, hogy kövekkel is lehet beszélgetni. Hazatérve, ha nem is remeteként, a világ zajától távol, Mezőszemerén él. Az idő múlására vagy az emberekre lett érzékeny?
– Már nem érdekel, hogy közvetlenül hassak a világra. Hogy minden nap azzal foglalkozzak, hogy megrázzam az embereket. Ugyanakkor sok mindent szeretek csinálni, amiben nem akarom, hogy megzavarjanak. De nem élek távol a világ zajától, mert van internetem. Ott vagyok New Yorkban, Los Angelesben vagy ahol éppen akarok. Viszont Mezőszemerén vált számomra elérhetővé, hogy a természetben éljek. Nem szeretem a tengert, a hegyeket vagy az erdőket. Én az Alföldet szeretem. A végtelen síkságot, ahol süvít a szél.

– De ott sem problémamentes az élet. Néhány éve civil önvédelmi csoport létrehozásába kezdett, miután a saját bőrén is megtapasztalta a vidék közbiztonságát és a tehetetlenséget.
– Kiraboltak, a szomszédomat többször is. Látom a gondokat és tenni akartam ellenük. Nem sikerült, de érdekes, hogy ettől új erőre kaptam. A természet közelsége és a kemény vidéki élet ismét férfivá edzette az elkényelmesült és egzisztenciális válságtól meggyötört, középkorú művészt.

– Mostanában azonban nem csak művészként tündöklik. Traktorszépségversenyen zsűrizett Torgyán Józseffel, a Hír TV-n közéleti-politikai kérdésekben nyilatkozik meg és ütközteti a véleményét rendszeresen, de Bolgár Györgyöt is helyettesítette már a rádióműsorában. Vállalható szerepek ezek egy avantgárd művésznek?
– Nincs az meghatározva, hogy a művész milyen legyen. A művész annyiféle, ahány újságíró van. Másoknak talán nem lenne vállalható, nekem az. Az én életembe ugyanis mindez belefér, sőt, szükségem van rá.

Wahorn András felhívta a figyelmünket arra, hogy február 8-án, hétfőn tárlavezetést tart a B55 Galériában (V. kerület, Balaton utca 4.). „A művész a helyszínen sajátkezűleg mondja el, hogy mit miért csinál és mi a helyzet” – fogalmazott. Közölte továbbá, hogy február 17-én, a Wahorn Airport (Wahorn András, Román Péter, Weszeli János meglepetés) játszik 18.30-kor, február 27-én pedig zenei záróaktusra várják a közönséget a Noise Flowers (Wahorn András, Oliver Mayne és Sőrés Zsolt) fellépésével ugyanott. Nagy Dániel grafikus közreműködésével a tárlatokhoz mintegy kétszáz oldalas katalógus is készült a Wahornnal készült interjúkból vett részletekkel, a szlogengyáros festő aranyköpéseivel. Több mint negyven esztendőt átölelő anyagában a Wahorn Forever kiállítás a művész csaknem 250 alkotását mutatja be, egyet-egyet munkásságának szinte minden évéből. A MissionArt Galériában főként kis- és nagyméretű papírmunkák, a B55-ben festmények, szobrok és míves párnák láthatók február 27-ig.