Bár a 20. századi magyar zeneszerzés és népzenekutatás legnagyobb és legmeghatározóbb alakjait nyugaton a három nagy magyarként emlegették, Lajtha László sosem tudott kilépni Bartók Béla és Kodály Zoltán árnyékából. Jelentőségének kicsinyítésével és elhallgatásával a kommunista rendszer okolható, amelynek máig ható szellemrombolása a proletárideológiával barátságtalan viszonyt ápoló Lajtha életművét és annak folytatását is súlyosan érintette.
Nem véletlen, hogy Az igaz hitben végig megmaradjunk című kiállítást megnyitó Solymosi Tari Emőke zenetörténész elsősorban az 1963-ban elhunyt zenetudós megtörhetetlen jellemének, emberségének és küzdelmének hangsúlyozásával igyekezett képet alkotni a Lajtha-csoport munkájáról és jelentőségéről. A tárlat címe egy 16. századi hitvalló énekből származó idézet, amelynek különlegessége, hogy ez a legutolsó anyag, amelyet Lajtha – néhány nappal a halála előtt, Bucsu községben – feljegyzett.
A Lajtha-kutató emlékeztetett arra, hogy a zeneszerző barátai intelmei ellenére és nemzetközi elismertsége csúcsán, éppen az 1948-as kommunista fordulat idején tért haza Londonból, ahová egyéves filmzeneszerzői szerződés kötötte. Ekkorra elveszítette igazgatói állásait: más ült már a Magyar Rádió zeneigazgatói székében, leváltották a Néprajzi Múzeum vezetői posztjáról és kiszervezték alóla a Nemzeti Zenedét is, amelynek ő volt az utolsó főigazgatója.
Fő „bűne” az volt, hogy megtagadta aláírását a Mindszenthy bíboros elleni konspirációs eljáráshoz. Csípte a hatalom szemét az is, hogy korábban rendszeresen utazott Nyugatra, ahol addigra zeneszerzőként, népzenetudósként és kultúrdiplomataként is elismertté vált. Már a két világháború között is fontos tisztségeket töltött be, alapító és igazgatósági tagja volt például a Nemzetközi Népzenei Tanácsnak. A magyar zeneszerzők közül elsőként választották 1955-ben a Francia Szépművészeti Akadémia tagjává, ám az állam egészen 1962-ig nem engedélyezte, hogy kiutazzon.
Lajtha számított ugyan az ellehetetlenítésére, arra nem, hogy kenyér nélkül marad a hazájában, és külföldön hagyott gyermekeit – Lászlót és Ábelt – sem láthatja viszont. Mivel csendes ellenállásában is mindig az egyenes, hivatalos út híve volt, nem próbálkozott szökéssel, hanem az éhhalál küszöbén emigrációs útlevéléért folyamodott. Elutasították, de miután hírneve miatt a helyzet 1951-re rendkívül kellemetlenné vált, útlevél helyett Kossuth-díjat kapott. A végül nyomásra elfogadott elismeréssel járó pénzt Lajtha szétosztotta a diktatúra üldözöttjei között.