Ugyanilyen fájdalmas és erős hatású a kontratenor Edgar szólama, amelynek előadásához nem kis bravúr kell, és amelynek díszítései, aprólékos megoldásai annyira kifejezőek, hogy sokkal többet közvetítenek a szöveg értelméből, mint a dallamot hordozó szavak. Bár a Lear elsődleges karaktere a kegyetlenség, a gonoszság és a szenvedés, és ezeket kiválóan jeleníti meg a kortárs disszonancia, ugyanakkor Reimann-nál ott van a feloldás is, amely a második részben különösen szép dallamokkal ajándékozza meg a közönséget, amelyekben a hatalmas romantikus német dalirodalom expresszív arca köszön vissza.
Jean-Pierre Ponnelle 1978-as rendezése érezhetően hetvenes évekbeli, azonban annyira kortalan és Reimannhoz hasonlóan kifejező, hogy nem sokat kopott az évtizedek során. A színpadi szintek mozgatása ma már bevett gyakorlat, de el tudom képzelni, hogy milyen újnak számított harmincnyolc évvel ezelőtt az ősbemutatón. Különben ma is erős hatást képes elérni. A kies, köves tájra épülő alapkép, a grandiózus, jellemábrázoló jelmezek tökéletes egységet alkotnak a zenével.
Egy-két dolog persze nehezen érthető, a világítás színpadra helyezése, ami néha vakít, illetve a vihar alatt a köveket mozgató szerkezet belógatása a színpadképbe. Ennyi év távlatából nem lehet eldönteni, az akkor színpadtechnikai megoldásai jönnek szembe, vagy tudatos funkciója van ezeknek. Nem tudom persze azt sem megítélni, mennyire kellett belenyúlnia Anger Ferencnek és Zöld Z. Gergelynek a díszletekbe, illetve a jelmezekbe, amikor a budapesti viszonyokra adaptálták az egykori rendezést, ugyanakkor Reimann nagyon elismerően nyilatkozott arról, mennyire jól visszaadták az ősbemutató színpadképét.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!