Hátborzongató volt az operaház Lear-adaptációja, és csakis jó értelemben. Kortárs opera engem annyira mélyen még nem érintett meg – pedig szeretem és ismerem az elmúlt évtizedek termését –, mint Aribert Reimann Shakespeare-feldolgozása. Maga a szerző hangsúlyozta, hogy őt sosem a szöveg érinti meg, hanem mindig a darabról alkotott benyomása, amelyet sokszor az általa látott erős rendezések is segítenek, és úgy érzem, Reimann valóban a lényeget tudja közvetíteni arról, amit Shakespeare a Lear királlyal közvetíteni szándékozott. Méltóbb Shakespeare-adaptációval nem is indíthatta volna a jubileumi évet a dalszínház.
A Lear király szövevényes és tragikus cselekménye közismert, mégis annyira összetett a szöveg, hogy egy az egyben megzenésítése minden bizonnyal még jelentős húzások mellett is élvezhetetlenné tette volna az előadást. Reimann azonban a szöveghez nagyon elnagyoltan nyúl, csak a lényeget emeli ki belőle, csak azt a minimumot, amivel még követhetőek az események, ugyanakkor olyan összefüggéseket képes láttatni a zenei kapcsolódási pontokkal, amelyekkel sokkal mélyebbre viszik a hallgatóságot a mű megértéséhez. Hihetetlen dramaturgiai érzéke van, nagyon kifejező és hangfestő módon képes komponálni, és tegyük mindjárt hozzá, még a gyakorló muzsikusok egy részében is ellentetszést kiváltó negyedhangokat is úgy tálalja, hogy a hallgatóságot nem terheli vele, sokkal inkább segíti a katarzis elérésében.
Persze, mindehhez eszméletlenül nehéz zenei szövet társul, zenész legyen a talpán, aki megbirkózik vele. A Leart csak az tudja jól előadni, aki technikailag és intonációban is biztos talajon áll. Ennek ellenére első osztályú volt az előadás, a Stefan Soltész által dirigált zenekart és a kórust beleértve. Utóbbi ezúttal a Honvéd Férfikar volt, akik a király lovagjait jelenítették meg elképesztő színgazdagsággal és rendkívül kifejezően, tegyük hozzá, nagyon nehéz szólamok mellett.
Különösen erős a vihar felépítése a mű egyik jelentős fókuszpontján, ahogy egymás fölé épülnek a negyedhangos skálából építkező dallam hangjai a vonósokon. Hasonlóan nagy erejű a végén a gyász hangja, amikor egy hangmagasságban, ugyanazt a dallamot játssza egy szólamban a teljes vonóskar a különböző hangszínekkel, a hegedűk a maguk mély, a csellók a maguk magas regiszterében, tulajdonképpen a brácsa középlágéjában, gazdagon vibrálva, és ettől szabályosan sír a zenekar.
