Hátborzongató volt az operaház Lear-adaptációja, és csakis jó értelemben. Kortárs opera engem annyira mélyen még nem érintett meg – pedig szeretem és ismerem az elmúlt évtizedek termését –, mint Aribert Reimann Shakespeare-feldolgozása. Maga a szerző hangsúlyozta, hogy őt sosem a szöveg érinti meg, hanem mindig a darabról alkotott benyomása, amelyet sokszor az általa látott erős rendezések is segítenek, és úgy érzem, Reimann valóban a lényeget tudja közvetíteni arról, amit Shakespeare a Lear királlyal közvetíteni szándékozott. Méltóbb Shakespeare-adaptációval nem is indíthatta volna a jubileumi évet a dalszínház.
A Lear király szövevényes és tragikus cselekménye közismert, mégis annyira összetett a szöveg, hogy egy az egyben megzenésítése minden bizonnyal még jelentős húzások mellett is élvezhetetlenné tette volna az előadást. Reimann azonban a szöveghez nagyon elnagyoltan nyúl, csak a lényeget emeli ki belőle, csak azt a minimumot, amivel még követhetőek az események, ugyanakkor olyan összefüggéseket képes láttatni a zenei kapcsolódási pontokkal, amelyekkel sokkal mélyebbre viszik a hallgatóságot a mű megértéséhez. Hihetetlen dramaturgiai érzéke van, nagyon kifejező és hangfestő módon képes komponálni, és tegyük mindjárt hozzá, még a gyakorló muzsikusok egy részében is ellentetszést kiváltó negyedhangokat is úgy tálalja, hogy a hallgatóságot nem terheli vele, sokkal inkább segíti a katarzis elérésében.
Persze, mindehhez eszméletlenül nehéz zenei szövet társul, zenész legyen a talpán, aki megbirkózik vele. A Leart csak az tudja jól előadni, aki technikailag és intonációban is biztos talajon áll. Ennek ellenére első osztályú volt az előadás, a Stefan Soltész által dirigált zenekart és a kórust beleértve. Utóbbi ezúttal a Honvéd Férfikar volt, akik a király lovagjait jelenítették meg elképesztő színgazdagsággal és rendkívül kifejezően, tegyük hozzá, nagyon nehéz szólamok mellett.
Különösen erős a vihar felépítése a mű egyik jelentős fókuszpontján, ahogy egymás fölé épülnek a negyedhangos skálából építkező dallam hangjai a vonósokon. Hasonlóan nagy erejű a végén a gyász hangja, amikor egy hangmagasságban, ugyanazt a dallamot játssza egy szólamban a teljes vonóskar a különböző hangszínekkel, a hegedűk a maguk mély, a csellók a maguk magas regiszterében, tulajdonképpen a brácsa középlágéjában, gazdagon vibrálva, és ettől szabályosan sír a zenekar.
Ugyanilyen fájdalmas és erős hatású a kontratenor Edgar szólama, amelynek előadásához nem kis bravúr kell, és amelynek díszítései, aprólékos megoldásai annyira kifejezőek, hogy sokkal többet közvetítenek a szöveg értelméből, mint a dallamot hordozó szavak. Bár a Lear elsődleges karaktere a kegyetlenség, a gonoszság és a szenvedés, és ezeket kiválóan jeleníti meg a kortárs disszonancia, ugyanakkor Reimann-nál ott van a feloldás is, amely a második részben különösen szép dallamokkal ajándékozza meg a közönséget, amelyekben a hatalmas romantikus német dalirodalom expresszív arca köszön vissza.
Jean-Pierre Ponnelle 1978-as rendezése érezhetően hetvenes évekbeli, azonban annyira kortalan és Reimannhoz hasonlóan kifejező, hogy nem sokat kopott az évtizedek során. A színpadi szintek mozgatása ma már bevett gyakorlat, de el tudom képzelni, hogy milyen újnak számított harmincnyolc évvel ezelőtt az ősbemutatón. Különben ma is erős hatást képes elérni. A kies, köves tájra épülő alapkép, a grandiózus, jellemábrázoló jelmezek tökéletes egységet alkotnak a zenével.
Egy-két dolog persze nehezen érthető, a világítás színpadra helyezése, ami néha vakít, illetve a vihar alatt a köveket mozgató szerkezet belógatása a színpadképbe. Ennyi év távlatából nem lehet eldönteni, az akkor színpadtechnikai megoldásai jönnek szembe, vagy tudatos funkciója van ezeknek. Nem tudom persze azt sem megítélni, mennyire kellett belenyúlnia Anger Ferencnek és Zöld Z. Gergelynek a díszletekbe, illetve a jelmezekbe, amikor a budapesti viszonyokra adaptálták az egykori rendezést, ugyanakkor Reimann nagyon elismerően nyilatkozott arról, mennyire jól visszaadták az ősbemutató színpadképét.
Az énekesek közül messze a szereplőgárda fölé magasodott színészi és énekesi tekintetben is az Edgart alakító kontratenor Matthew Shaw, aki errefelé szinte ismeretlen minőséget képviselt színpadi jelenlétével és hangtechnikájával. Saját figurája fájdalmát döbbenetes erejű átélésével képes volt átragasztani a hallgatóságra. Kiemelkedő volt az összetett és sokoldalú karaktert hordozó címszereplő, Tómas Tómasson is, aki nem először énekli Lear szólamát, ahogy Frank von Aken Edmundja is erős hatást ért el.
Tulajdonképpen mindhárom királylány szerepe jó kezekre lett bízva: Bátori Éva (Goneril) és Rálik Szilvia (Regan) hitelesen formált kegyetlen, hataloméhes karaktere mellett a második felvonásban kellő kontrasztot jelentettek a Cordeliaként, Sümegi Eszter helyett beugró, a szerepet már Németországban korábban éneklő Caroline Melzer lírai szakaszai. Mellettük a kisebb szerepek is szépen szóltak, Kovács István, Haja Zsolt, Ujvári Gergely, Kovácsházi István, Palerdi András és Káldi Kiss András egyaránt jól teljesítettek a darab nehézsége ellenére.
(Aribert Reimann: Lear. Premier. Operaház, január 30. 19.00.)
