Sikersztori a Cziffra-fesztivál

Ismeri az eltört kezű, világhírű magyar zongorista életét? A róla elnevezett fesztivál nagyon népszerű.

– Cziffra Franciaországban hamar megkapta az őt megillető elismerést, az állam részéről is. Ezzel párhuzamosan itthon szinte még a létezését is elhallgatták.
– Nagyon fontos a fesztivál létjogosultsága. Sokan itthon a mai napig nem tudják, ki volt Cziffra György, aki pedig a nevét ismeri, az is leginkább csak bárzongoristaként emlegeti. Ez nem negatív jelző, mert 1956 előtt tényleg bárzongoristaként próbált megélni, ahogy ő fogalmaz: „meggörbítvén gerincemet visszasüllyedtem az éjszakai életbe”, mert el kellett tartania a családját, és a színpadon nem igazán kapott lehetőséget.

– Mi az oka annak, hogy igazán a rendszerváltás után sem rehabilitálták?
– Közbejött élete nagy tragédiája, a fia elvesztése, aki lakástűzben veszett oda. Kimentették, de már nem tudták meggyógyítani, Cziffrának végig kellett néznie, hogy napokig haldoklott. Utána már nem érdekelte igazán a zene sem, egyre rövidebbek lettek a koncertjei, egyre többet mondott le, majd élete utolsó néhány évében egyáltalán nem is koncertezett, s ez azért visszavetette nemcsak a magyarországi, hanem a nemzetközi pályafutását is. Harmincöt éves volt, amikor indult a karrierje, ezután volt nagyjából huszonöt éve, amíg a fia meg nem halt, és huszonöt év nem elég semmire. Egy Horowitz vagy Rubinstein hatvan-hetven éves pályafutással büszkélkedhet. Ennek ellenére a szakmabeliek azért mindenhol ismerik Cziffra György nevét, és sok felvétel is van tőle, amelyeket szeretnék minél szélesebb rétegek számára elérhetővé tenni. Eddig akinek csak elküldtem, mind a hatása alá került.

– Mennyire igazak a pletykák, hogy a magyar zenei életben voltak ellenségei, és ez is hátráltatta abban, hogy az ötvenes évek előtt sem tudott befutni?
– Össze kellene fognunk, mert ragyogó művészeink vannak, és sokkal jobb lenne egymásért, egymással érvényesülni a nagyvilágban, mint egymás ellen küzdeni. Magyarország egyfajta kulturális centrum, ahol minden egyes műfaj, a dzsessz, a folk, a világzene, a klasszikus és a kortárs zene legjobbjai megtalálhatók, mégis előfordul néha az egymáson felülkerekedni akarás, pedig senki sem lesz nagyobb művész attól, hogy több díjat zsebel be. Az elismertség és a színvonal nem mindig fedi egymást.

– Ön hogy került kapcsolatba a Cziffra-életművel?
– A nagypapám, aki csellista volt, bárokban zenélt, és amikor Cziffra odakerült, gyakran játszottak együtt. Cziffra szerette váltogatni a műfajokat, kedvelte a dzsesszt és a cigányzenét is, ezért is tett szert olyan hihetetlenül komplex tudásra. Cziffra nálunk mindig is hétköznapi téma volt. Nagyszüleim lakásán mindig a kezembe akadt egy-egy vele kapcsolatos relikvia. Amikor elkezdtem zongorázni, meghallgattam a bakelitlemezeit, és beleszerettem, ezért is választottam a klasszikus zenét. A családunkból sokan zenéltek, de senki sem klasszikus zenén nőtt fel. Számomra Cziffra György volt a példakép.

– Számos párhuzam fedezhető fel, hiszen ön sem maradt a klasszikus zene szűk keretein belül, hanem együtt muzsikál, sőt improvizál Lajkó Félixszel.
– Bármennyire is elcsépelt a mondás, nincs különbség a műfajok között, csak jó zene van meg rossz zene. Nyilván mindenkinek el kell döntenie, mi a fő profilja, hiszen nincs idő arra, hogy mindenki minden műfajban egyszerre a világ élvonalában legyen, de egyik erősíti a másikat. Az improvizáció egész más, ez készség, adottság, amely veleszületik az emberrel, nem tanulható és nem fejleszthető, csak a repertoár és a zenei ismeret nő.

– Errefelé nincs igazán hagyománya, tőlünk nyugatabbra a koncertek műsorán is bevett gyakorlat.
– Ez nem mindig volt így. Liszt Ferenc maga is sokat improvizált, és amikor megalapította a Zeneakadémiát, a felvételi követelmények között az egyik fontos rész éppen az improvizáció volt, hosszú ideig senkit sem vettek fel úgy, hogy nem tudott improvizálni. Klasszikuszenészekről beszélünk. Ez még egészen Cziffra György idejében is így működött, ugyanis amikor a gyerek Cziffrát bemutatták Kodály Zoltánnak, akkor Cziffra játszott neki sok klasszikus darabot, majd Kodály, aki köztudottan elég mogorva ember volt, lement hozzá, és azt mondta: „úgy tudom, hogy maga tud improvizálni”. Mondta Cziffra, hogy igen, szeret improvizálni. Kodály lepötyögött neki egy kevésbé ismert népdalt, és megkérdezte, hogy erre tudna-e improvizálni. Cziffra mondta, hogy természetesen igen. „És meg tudná ezt úgy csinálni, hogy keresztbe teszi a kezeit, és úgy improvizál?” – kérdezte Kodály. Cziffra megcsinálta, és ekkor mondta Kodály, hogy ezt a gyereket be kell mutatni a közönségnek.

– A fesztivál gondolata miből nőtt ki később?
– Tizenhat éves koromtól kezdve tartottam Cziffra-emlékkoncerteket, eleinte kistermekben, később már a Zeneakadémián is, de úgy éreztem, ez nem elég ahhoz, hogy továbbvigyük azt az örökséget, amelyet Cziffra Franciaországban elkezdett, és amelyet úgy tervezett, hogy majd a karmester fia folytat. A fesztivál és az ősszel hozzá csatlakozó verseny, melyhez komoly tehetséggondozás is kapcsolódik, tudatosan Cziffra elképzelései mentén megy.

– Honnan lesz ehhez hosszú távon fedezet?
– A fesztivál eddig nagy sikersztori, minden jegy elkelt, már a nyilvános főpróbára is alig maradt néhány, látható, hogy jövőre a koncertek számát is növelni kell. Sikerült rangos névsort összehozni a programba, ennek ellenére Cziffra György máig ható kisugárzásának tudom be, hogy ennyire sokan érdeklődnek az ügy iránt.