Ahogy Tar írásaiban, itt is elmosódik a határ a valóság és a fikció között. Amennyire eltartja magától Tar Sándor történetét a darab, épp annyira nem is képes elszakadni tőle. Az NDK-s munkásszálláson játszódó jelenet figurái és párbeszédei egyértelműen Tar írásainak szerencsétlen hőseit idézik, talán a Vízipók című novellából. Ebből a szempontból fontos pillanat a beszervezésének jelenete is: Sándor a Bihari álnevet kapja, mivel a Hajdu már foglalt. (Valójában ez volt Tar fedőneve.) Az utolsó jelenetben pedig felhangzik az a bizonyos tévéinterjú, amelyben Moldova György felszólította Tart, takarodjon az irodalmi életből.
Kálmán Eszter díszlete puritán és a népköztársaság címere ellenére is időtlen, a kezeletlen, egyszerű fadobozban csak apróbb változtatások jelzik a helyszínek közötti különbségeket. Mészáros Béla régóta nem kapott ekkora színészi feladatot a Katonában. Játéka néha ugyan kicsit egyenetlen, de egész kis rezdülésekkel, kevés eszközzel tudja megmutatni Sándor zárkózottságát, rettegését, azt, hogy miként hiteti el saját magával, jó, amit tesz. „Maszkot le, maszkot fel!” – mantrázza magának Kovács Lehel, Takátsy Péter, Pelsőczy Réka és az egyetemi hallgatóként vendégszereplő Dér Zsolt alakítja a többi karaktert, Sándor szerelmét, munkásokat, tartótisztet, ellenzéki barátot.
Máté Gábor rendezése szikár és sallangmentes, ráadásul a történet keménysége ellenére is mer humorizálni, még a legváratlanabb helyzetekben is. Sándor beszervezésekor a titkárnő esetlen ajtócsapkodása sem bagatellizálja el a tragédiát. Máté Gábor a Biharival nem formál véleményt, nem mond ítéletet az ügynökügyekről, inkább dokumentál, a maguk kegyetlen, egyszerű valóságában láttat. Ez teszi igazán fajsúlyossá.
(Ménes Attila: Bihari. Rendező: Máté Gábor. Katona József Színház, február 27.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!