Az üvöltő sakált így, bármennyire is szerették volna, nem sikerült lefilmezni. „Rengeteget próbálkoztunk, végül összejött, de messze volt a vadkamerától az állat, elégedetlenek voltunk a felvétellel, ezért nem tettük bele a filmbe.” Nem látjuk az állatot, csak halljuk. Szintén operatőrt próbáló feladat volt elkapni a túzokok „harcát” is. „A madarak összetűzését, amely lökdösődésből, csipkedésből áll, Széll Antal kollégámnak sikerült felvennie óriási szerencsével. Tóni szinte folyamatosan filmezi a túzokokat, és ilyen jelenettel évekig nem találkozott.”
Visszatérve a sakálokhoz, Mosonyi Szabolcs hangsúlyozta, tárgyilagosan próbálták bemutatni mint fajt, és megpróbálták ellenpontozni azokat a negatív híreket, amelyek sokszor megalapozatlanul keringenek róluk. Ha a néző közelről látja az életüket, megismerkedik velük, tudja, hogy itt vannak, ha meghallja a hangjukat, felismeri őket, nem ijed meg tőlük.
Nem a sakál azonban az egyetlen állat, amellyel közelről ismerkedhetünk meg a filmben. A Vad Kunság az üreginyúl-családok életébe ugyanúgy betekintést enged, mint az áldozatra leső réti sasokéba. Felbukkan a filmben a tiszavirág is, amelynek egynapos életét bámulatos képeken dokumentálták Mosonyi Szabolcsék. A Vad Kunság az élet körforgását a maga természetességében jeleníti meg. Az alkotás napjaink horrorszerű természetfilmjeihez képest visszafogottan ábrázolja az eseményeket. Amikor a sasok csapatban támadva széttépnek egy ludat, nem a véres belezés a fontos, hanem az állatok összjátéka. Egy, a sérülése miatt elgyengült és végül vízbe fagyott réce halála pedig a túlélést jelenti az éhes vidra számára. Élet és halál egymásba fordul.
