– Tavaly játszottál a cseh Brutal Assault metálfesztiválon is, számomra azóta létezik egyfajta kapcsolat a zenéd és Dario Argento kulthorrorja, a Sóhajok (Suspiria) között. A Perturbator-koncert előtt a horrorsátorban erre a bizarr alkotásra lehetett kikapcsolni, aztán jött az a zene, amelyre nagy hatással voltak ezek a trashfilmek. És most nyilatkoztad is, hogy az új albumodra egyenesen a Suspiria hatott.
– Az egész film hangulata, ez a rémálomszerű atmoszféra befolyásolta az Uncanny valleyt: volt egyfajta ördögi, boszorkányos jellege a filmnek, ami hallható a Perturbatornél is. Az egész Suspiria olyan, mint valami rémálom, ráadásul egy tánciskolában: a színek, a történések rendkívül különösek, bizarrak, okkultba hajlanak, ezt pedig különösen erősen meg lehet fogni zenében is. Annyira szokatlan, amit látunk, hogy ha megnézzük, egy életre belénk ég: lehet, hogy a történetre, a karakterekre már nem emlékszünk, de a vizualitására, a hangulatára igen.
– De hatással vannak rád általában is a nyolcvanas évekbeli, B-kategóriás horrorfilmek, egyfajta nosztalgikus visszaidézése a zenéd ezeknek az alkotásoknak. Ugyanez a hangulat fog meg bennük?
– Leginkább a horror- és sci-fi filmek ezek, igen: a nyolcvanas évekbeli horrormozikban sorra mentek a slasherfilmek, B-kategóriás cuccok, melyek nagyon erős, bizarr hangulattal rendelkeztek. Dario Argento filmjei általában is rendkívül emlékezetesek voltak. De az Alien is ott van a fő kedvencek között.
– Filmes téren is él azért ez a nosztalgia, elég csak a Valami követ című művet említeni két évvel ezelőttről.
– Igen, nemrég láttam én is, remek filmről van szó. A nosztalgiahullám kapcsán kiváló példa a mű, sokan visszatérnének a gyökerekhez, ahhoz, amit valójában a horror jelent. Megvan benne az az ismeretlen, bizarr gonosz, amitől félni lehet, míg a mai horrorok zöme csak az olcsó ijesztgetésre megy. A félelem valami ismeretlentől, valami behatárolhatatlantól – ez már nem ugyanazt az olcsó rémítgetést jelenti. A rémálomszerű hangulat jelenik meg: lásd csak a Rémálom az Elm utcábant, ami után féltek az emberek elaludni. A modern horrorfilmek már megfeledkeztek róla, mit is kellene ennek a műfajnak képviselnie. Lehet, hogy abban a pillanatban, amikor nézed, átérzed a félelmet, de aztán a filmről kijőve már el is feledkezel az egészről.
– A Brutal Assaulton nagy sikere volt az elektronikus, synthwave-nek is mondott zenédnek: minek tudod be ezt a népszerűséget a keményebb zenék rajongói körében? Eközben ráadásul te is metálzenét hallgatsz, lehetett már látni különféle black metal zenekaros pólóban is.
– Talán azért is lehet az egész, mert leginkább black és death metalt hallgatok, illetve oldschool thrasht, elektronikus zenét kevésbé is. Nem tudom, miként működik ez, mégis valamilyen szinten a zenémből kihallhatják ezt a kötődést, azt az agresszivitást, ami megvan a metálzenékben is. Ez sosem volt ugyanakkor szándékos tőlem. Meg is lep a dolog, de persze örülök neki, büszke vagyok rá.
– Kiket hallgatsz leginkább, hogyan inspirálnak ezek?
– A kedvenc csapataim folyamatosan változnak, alakulnak, de ott van köztük most a Tribulation, a Deathspell Omega vagy a Triptykon. Szeretem az olyan avantgárd zenéket, amik mögött van gondolat, egyediség, szenvedély és őszinteség. Ha ezek nincsenek meg, nem tudok ráhangolódni egy zenére. Nem kell ehhez metálnak lenni, ott a Mr. Bungle vagy az Ulver, akik másfelé, elektronikusabb, avantgárdabb irányba elkalandoznak, mégis ott van mögöttük a szenvedély, az őszinteség.
– Miért döntöttél az elektronikus zene mellett, ha még kevés ilyet is hallgatsz?
– A metálhallgatás más, abban ott van, hogy minden nap új zenéket, csapatokat fedezhetek fel, borzasztó izgalmas dolog ez. Kitágítják a határokat, új dolgokkal kísérleteznek. Az elektronikus zenére nehezebb ráállni: a legtöbbet már hallottad, ugyanaz a hangzás ismétlődik, ugyanazok a hangminták, ütemek, ugyanaz a monotonitás. Hiányzik belőlük valójában a lélek. De van, amit szeretek, ilyen például a Lorn vagy a Justice is. Én magam viszont szeretek elektronikus zenét csinálni, az említett szenvedélyt bevinni ebbe a világba is.
– Metált is játszol?
– Volt egy death metal zenekarom, az I The Omniscient, ebben én gitároztam. De ezzel nem igazán tudtunk kiteljesedni. És most van egy black metal projekt is, igyekszem azért visszatérni lassan újra a metalba is. A célom az is lenne, hogy egyesíteni tudjam a kettőt valahogy.
– Újabban gyakran megtalálnak a cenzorok: a Facebooknak nem tetszett az albumod borítója, de a Blood Music kiadó digitális terjesztőjének sem, túl explicitnek találták a női mellek ábrázolása miatt. Mit gondolsz erről a fajta tiltásról? Közben úgy tűnik, az erőszak ábrázolásával például a Facebooknak is kevesebb problémája van.
– Látható, hogy leginkább a női mellekkel van bajuk. Ott volt az előző lemez, a Dangerous Days borítója is: erősen átszexualizált volt az is, csak ott épp mell nem volt, szemben a The Uncanny Valley-vel. Rendkívül bizarr ez a tiltás, a tabusítása az élet egyik legtermészetesebb dolgának. Egyébként sem egy ember szerepel az új album borítóján, hanem egy android, ami külsőségeiben egy női testre hasonlít. De ennyi erővel akár ki lehetne cenzúrázni a múzeumok szobrait, festményeit is. Persze, nem emelem erre a szintre a művészetemet, mégis látszik ennek az egésznek a bizarrsága, a képmutató volta. A zenémnek egyébként is fontos eleme ez a szenvedély, a szexualitás, ami az élet egyik legtermészetesebb velejárója. Ugyanúgy, ahogy a halál is, a másik, amit a leginkább szokás tabusítani. A szex és a halál: ez a két legnagyobb dolog és a két legnagyobb tabu is az életben, és ezeket próbálom egyesíteni a zenében, egyfajta okkult légkörbe vonva. Az embereknek nem kellene félniük tőlük...
– A haláltól sem?
– Nem, a haláltól sem, ez ugyanúgy normális és természetes része az életnek.
– Egymás ellentétei ezek tulajdonképpen, a szex és halál.
– Igen, a szex végső soron az élet teremtése, a halál pedig annak vége.
– Lehetséges beszélni a halálról a vallás nélkül?
– Nem hiszem. A vallás nagy dolog, rendkívül hatással van az emberiségre. Nekem nincs bajom a vallásos emberekkel, a vallás koncepciójával viszont már igen: a félelemkeltésre épülő koncepcióval, azzal, hogy ezt vagy azt nem szabad tenned, hogy a paradicsomba kerülhess. Szerintem ez rendkívül káros dolog.
– A vallások egyébként is gyakran vannak viták kereszttüzében, főként az iszlám manapság: a dzsihadisták terrortámadásai után rendre előkerül, mennyi köze van ennek a valláshoz, mennyire veszélyes dolog a fanatizmus. Franciaországból jöttél, ahol a novemberi terrortámadások is történtek: mit gondolsz minderről, arról, hogy ezt a vallást használják érvként brutális merényletek végrehajtására?
– Nem akarok túl sokat beszélni erről, nem szeretnék politikai nyilatkozatokat tenni. Mindenekelőtt szomorúnak tartom az egészet, és én is elvesztettem több barátomat a terrortámadások során. Szomorú, hogy emberek halnak meg 2016-ban egy vallás nevében, doktrínák nevében, melyek lehetnek valósak, lehetnek valótlanok akár. Nem hiszek bennük, de tiszteletben tartom, hogy mások igen, ahhoz viszont nincs joguk, hogy ezek nevében öljenek vagy ártsanak másoknak. És korábban is követtek el már hasonlókat a vallás jegyében, például a keresztes hadjáratok, inkvizíció során.
– A Perturbatornek már több követője is akadt: ilyen a francia Dan Terminus, vagy a GosT is. Mit gondolsz a kialakulóban lévő synthwave/darkwave színtérről?
– Nem szeretem címkézni a zenémet, nem is nevezem synthwave-nek, bár tudom, hogy elterjedt ez a besorolás. Próbálok kísérletezni is, a következő albumomon lesz egy jazzesebb szám is. De persze az emberek szeretik valami ismertebbhez kötni a dolgokat, azt mondani például, hogy jé, ez pont olyan, mint a Kavinsky.
– És mit mondasz, mikor megkérdik, milyen zenét játszol?
– Elektronikus zenét.
– Egyszerűbbnek, könnyebbnek tartod ma már a különböző stílusok keverését, a köztük való átjárását?
– Igen, ez könnyebb lett, ami rendkívül jónak mondható. Merítenek egy kicsit innen, egy kicsit onnan a zenekarok, sokszínűbb számokat készítenek. Látom, hogy az emberek vitáznak a zenémről: „ez valóban elektronikus zene?", „van ennek köze a metálhoz?" Az egyetlen kérdés, hogy tetszik-e neked a végeredmény vagy sem? Ha igen, csak hallgasd, és ne próbáld túlgondolni az egészet, kényelmetlenül érezni magad miatta.
– Miben különbözik az új albumod, az Uncanny Valley a korábbiaktól?
– Abban, hogy jobb. Kockázatosabb lemez lett, többet vállal, többfelé nyúl. A korábbi albumok nagyját számítógépen csináltam, de ezúttal használtam több gitárt is az album második felén.
