– Hogy lesz egy fuvolaművészből karigazgató?
– Tizennégy éves fiúként kezdtem játszani az I. István gimnázium zenekarában, a Zuglói Filharmónia elődjénél, és már akkor is mindig a partitúrákat bújtam a próbákon. Aztán a sors úgy hozta, hogy mind a két tanszakra – fuvolára és karvezetésre – bekerültem a Zeneakadémiára, és azt is, hogy huszonkét éves koromban már az Állami Hangversenyzenekarban játszottam mint fuvolista. Tulajdonképpen azóta dolgozom a cégnél, hiszen ez a Nemzeti Filharmonikusok elődje. Sokat dirigáltam még aktív zenekari muzsikusként, és közben jött a megkeresés, először a Budapesti Kórustól, aztán a Nemzeti Énekkartól.
– A fuvoláról le kellett mondania.
– Igen. Ez egy szép korszaka volt az életemnek, akkor voltam negyvenöt éves, és úgy döntöttem, hogy innentől más irányba fordulok. Lapoztam egyet.
– Teljesen abbahagyta a fuvolát?
– Hangszerem sincs. Az az igazság, hogy azért nincs, mert zenekari hangszerem volt, nem saját. Amikor egy zenész nyugdíjba vonul, általában fel szokták ajánlani, hogy megvásárolhatja egy elfogadható összegért. Én nem nyugdíjba mentem, szerettem volna megvenni, de nagyon magas árat kértek érte. Utólag úgy látom, nem is igazán volt szükségem rá. Van egy régi iskolahangszer otthon, az minden szentestén előkerül, a család karácsonyi dalokat szokott énekelni, én meg fuvolázom, gyermekeim szerint azért, mert biztosan nem tudom a szövegeket
– A Nemzeti Énekkarral olyan minőségi munkát indított el, aminek az eredménye tavaly a Bartók–Pásztory-díjig vezetett.
– Nagyon rövid volt az a pár év, ami az akkor még Állami Énekkar megalakulásától az én hivatalba lépésemig tartott, hiszen Pászti Miklós, aki a kórust alapította, mindössze három évig volt vezető, utána egy ideig Ugrin Gábor, és én most már huszonhatodik éve állok a kórus élén. Most egy másfajta megújulás következik be, ez a 26 év is elfárad egyszer.
– Úgy érzi, elfáradt ez a közös munka?
– Minden vezetésnek van egy hosszú, konjunkturális szakasza, onnantól kezdve nálam jelentősebb művészek sem tudnak mindig valami újat kitalálni. Az ember igyekszik szinten tartani az elért eredményeket, de a megújulás elkerülhetetlen. Ez valahol természetes, ahogy az is, hogy 70 fölött az ember átadja a stafétabotot.
– Végleg lerakja a karmesteri pálcát, vagy folytatja kisebb kórusokkal?
– Kórusokkal vezetőként semmiképpen. Pályám első felében gyakorlatilag nem is dolgoztam kórussal, elsősorban zenekari karmesterként tevékenykedtem. A Miskolci Szimfonikusoknál kezdtem, aztán a Székesfehérvári Zenekarral dolgoztam, utána pedig nagyon sokáig voltam betanító karmester az Állami Hangversenyzenekarban, még Ferencsik idejében, mint zenekari korrepetitor, majd évekig Kobajasi Kenicsiró helyettese voltam mint másodkarmester, egy darabig Vásáry Tamás mellett is vezényeltem a rádiózenekarnál. Az én utamba az énekkart a véletlen hozta. Vannak felkéréseim, és most inkább a szimfonikus művekre vagyok kiéhezve, nem az a cappella repertoárra, az oratórium viszont minden mennyiségben jöhet. Húsz év után újra tanítok a Zeneakadémia fúvós tanszékén, kamarazenét és zenekari játékot, ezt boldogan folytatom továbbra is.
– Ferencsik Jánossal is dolgozott. Mennyit változott a zenei élet, a műhelymunka az elmúlt évtizedek során?
– Ferencsik idejében az előadóművészek nem beszéltek ennyit a zenéről, mint most. Manapság minden előadóművész, karmester esztétizál, kiül a közönség elé és beszélget. Ferencsik nem beszélgetett, és – akit szintén nagyon nagyra tartok – Kobajasi sem. Róluk leginkább azt tudtuk, hogy zseniálisan dirigálnak. A beszélgetés, ez a sok személyeskedő kommunikáció elvonja azt a varázst, amit az előadóművész személye mint titkot hordoz. A másik, ami sajnálatos, hogy nagyon megöregedett a közönség. Bár mindig vannak kezdeményezések, hogy a fiatalokat is megszólítsák, de ennél a korosztálynál már nem olyan természetes ennek a zenének az imádata.
– A megoldás nyilván az oktatás megváltozásában keresendő.
– A Nemzeti Énekkar működésem alatt hihetetlen számú ifjúsági koncertet adott, a hatás, illetve a fogadtatás fantasztikus volt. A Bartók–Pásztory-díj átadóján mondtam el, hogy két hónapos voltam, amikor Bartók meghalt, és az én gyerekkoromban Bartók és az a kultúra, a népdal alapú zene, ami neki és Kodálynak köszönhető, olyan természetes volt, mint a lélegzetvétel. Ma Bartók a legtöbb ember számára borzasztóan modern és fogyaszthatatlan, és ez pontosan ott gyökerezik, hogy ma nem tudjuk, milyen zenében is kéne élnünk. A komolyzene nem olyan misztikus, mint amilyennek beállítják. Egyáltalán, az a kifejezés, hogy komolyzene, egy kicsit elriasztja az embereket.
– Néhány éve indultak a határon túli koncertek. Mik a tapasztalatok?
– Az benne a csodálatos, hogy vannak a rangos külföldi fellépéseink, ezekhez képest sokkal szegényesebbek a körülmények, amelyek a határon túli koncerteken fogadnak, mégis sokkal felemelőbb az az élmény, amit itt kapunk. Ennyi könnyező embert koncerten ritkán látni. Korábban a Magyar Rádió együttesei csinálták, még Kondor Katalin idején, és ők is hasonló élményekről meséltek. Ez például azon dolgok közé tartozik, amiket kifejezetten sajnálok otthagyni. Úgy volt, hogy Bartók születésnapján, március 25-én megyünk a Bartók szülővárosába, Nagyszentmiklósra, de miután idén nagypéntekre esik, a koncert eltolódik egy héttel, április másodikára, és mivel az én hivatalos megbízatásom március utolsó napjával lejár, már az utódom, Somos Csaba fogja ezt a koncertet vezényelni, viszont elmegyek velük, mert sosem jártam még ott.
– Búcsúkoncertjének zárószáma is Bartók-mű. Érezhetően tudatos a műsorszerkesztése.
– Verditől a Quattro pezzi sacrit azért választottam, mert az énekkar igazi arculata a nagy romantikus repertoár, és azért is, mert számomra különösen kedves. A Te Deum, a darab utolsó tétele Verdi saját bevallása szerint is a kedvenc darabja volt idős korában, és azt szerette volna, hogy ha meghal, ez hangozzék el a sírjánál. Eötvös Péter Ima című darabját azért választottam, mert Eötvös egy év korkülönbséggel a kortársam, fiatal korom óta ismerem, nagyon sokat tanultam tőle, nagyra tartom, és egy kicsit irányt is szeretnék ezzel mutatni a kortárs zenében. A koncert rangját emeli, hogy ez magyarországi bemutató lesz. A Cantata Profana alapmű, az a bizonyos „csak tiszta forrásból” gondolat a mű utolsó mondata, úgy éreztem, megtiszteltetés, hogy ezzel a művel búcsúzhatok. Ez a darab tényleg arról szól, mint ahogy Bartók egész életműve is, ma, amikor annyi a talmi a kultúrában, akkor mintegy demonstrálja: a mi utunk egyebek mellett az is, amit Bartók kijelölt nekünk.
A Magyar Nemzet március 5–6-i, hétvégi számában megjelent interjú bővebb változata.
