Egy nép, amely szereti az öniróniát

Andrus Kivirähk észt író szerint anyanyelvét száz év múlva már senki sem fogja beszélni.

Észtországban kevesebben élnek, mint Budapesten; a tavaly januári adatok szerint 1,3 millióan. Andrus Kivirähk könyveinek sikere így számszerűen is elképesztőnek tűnik: több mint 25 ezer példány kelt el mindkét regényéből, gyerekkönyvei is átlépik a tízezres példányszámot. Arányaiban olyan ez, mintha a Kárpát-medencében 250 ezer példány fogyna el egy kortárs magyar regényből. Ilyen számokról persze álmodni sem mernek a magyar írók és kiadók, de még nemzetközi bestsellerekkel is csak ritkán sikerül elérni ehhez hasonló számokat hazánkban.

Igaz, hogy Andrus Kivirähk regényei nagyon szórakoztatóak és tele vannak humorral. Második regénye – Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét – tulajdonképpen irodalmi igénnyel megírt sci-fi, nemrég jelent meg magyarul a Typotex Kiadónál. Hazájában még társasjáték is készült belőle.

A regény története a középkorban játszódik, amikor az erdőben lakó, farkastejen élő és néha medvékkel randevúzó észtek nagy része falura települ, elsajátítja a földművelést és felveszi a kereszténységet, ezzel elfelejtve az ősi hagyományt, többek között a kígyók nyelvét.

„Az volt a jó ebben a történetben, hogy az írott észt források előtti időkben játszódik, vagyis nagyon jól tudtam használni a fantáziámat. Tulajdonképpen arról szól a könyv, hogyan születik meg a modern észt keresztény nemzet. Egyben jelzésnek is szántam, mert a történet azt is ábrázolja, hogyan tud egy nép kihalni. Mint észt írót, nagyon érdekel, hogy száz év múlva vajon lesz-e bárki, aki el tudja majd olvasni az észt nyelven írt regényemet. A statisztika azt mutatja, hogy valószínűleg nem, de a csodára lehet számítani. Lehangol ez a gondolat, ugyanakkor ott vannak például az írek: angolul beszélnek, mégis megvannak” – mondja Andrus Kivirähk.

Azért választotta ezt a témát, mert érdekesebbnek és hitelesebbnek tűnt neki észt témáról írni, mint valamilyen „európai témát” feszegetni, amiről mindenki más is ír. Első regénye, az Ördöngös idők szinte kizárólag észt mitológiai alapokra íródott. A második regényhez inkább skandináv sagákat olvasott, igaz, a kígyók nyelvét beszélő ember kifejezetten az észt mitológiából származik – bár ott meg kell ölni egy kígyókirályt, hogy ezt a tudományt elsajátítsa az ember.

A regényben viszont békés úton jut ehhez a tudáshoz a Leemet nevű kisfiú; nagybátyjától és a kígyóktól lesi el a sziszegéseket. A történetben a hagyomány követése és a hagyománytól való eltávolodás egyaránt komikussá válhat, és nincs igazán jó választás; a kereszténység és a pogány hiedelmek egyaránt véres kegyetlenségekre vihetik rá az embereket. A főhős végül az ősi hagyományt választja; egymagában őrzi az Észak Sárkányát, és ő marad az egyetlen, aki emlékszik még a kígyók nyelvére. Mindenki más behódol a német kereszteseknek, felveszi a kereszténységet és falura költözik.

„A tradíció fontos, mert sok mindent összetart. Az ilyen kis népek számára a hagyományok nagyon fontosak. Egy népet nem tarthat más össze, mint a közös emlékek, közös szokások vagy azok az irodalmi művek, amelyeket mindenki ismer. Ugyanakkor mindig van egyfajta erős késztetés, hogy az ember ellentmondjon és megtörje a tradíciókat. De a tradíciók elleni lázadás feltételezi, hogy mégiscsak ismered azt, ami ellen tiltakozol. Ez magában foglalja a lehetőséget, hogy egyszer majd követni fogod. Most úgy tűnik nekem, mintha a tradíciók felé fordulás és nem az elfordulás lenne fontosabb az észtek számára. Korábban másképp volt, mindenki Európába szeretett volna eljutni. Most, hogy ott vagyunk, úgy tűnik, visszafelé szeretnék elindulni” – fejti ki Andrus Kivirähk.

Az észt olvasóktól sosem kap kritikákat, amiért humorosan ír az észt hagyományokról. Szerinte az észtek az olyan történeteket szeretik legjobban, amelyekben az egyik észt kineveti a másikat; az öniróniának kitüntetett helye van a kultúrájukban.