A regényben viszont békés úton jut ehhez a tudáshoz a Leemet nevű kisfiú; nagybátyjától és a kígyóktól lesi el a sziszegéseket. A történetben a hagyomány követése és a hagyománytól való eltávolodás egyaránt komikussá válhat, és nincs igazán jó választás; a kereszténység és a pogány hiedelmek egyaránt véres kegyetlenségekre vihetik rá az embereket. A főhős végül az ősi hagyományt választja; egymagában őrzi az Észak Sárkányát, és ő marad az egyetlen, aki emlékszik még a kígyók nyelvére. Mindenki más behódol a német kereszteseknek, felveszi a kereszténységet és falura költözik.
„A tradíció fontos, mert sok mindent összetart. Az ilyen kis népek számára a hagyományok nagyon fontosak. Egy népet nem tarthat más össze, mint a közös emlékek, közös szokások vagy azok az irodalmi művek, amelyeket mindenki ismer. Ugyanakkor mindig van egyfajta erős késztetés, hogy az ember ellentmondjon és megtörje a tradíciókat. De a tradíciók elleni lázadás feltételezi, hogy mégiscsak ismered azt, ami ellen tiltakozol. Ez magában foglalja a lehetőséget, hogy egyszer majd követni fogod. Most úgy tűnik nekem, mintha a tradíciók felé fordulás és nem az elfordulás lenne fontosabb az észtek számára. Korábban másképp volt, mindenki Európába szeretett volna eljutni. Most, hogy ott vagyunk, úgy tűnik, visszafelé szeretnék elindulni” – fejti ki Andrus Kivirähk.
Az észt olvasóktól sosem kap kritikákat, amiért humorosan ír az észt hagyományokról. Szerinte az észtek az olyan történeteket szeretik legjobban, amelyekben az egyik észt kineveti a másikat; az öniróniának kitüntetett helye van a kultúrájukban.
