Az Atlantisz gyermekei című műsorral nem a művészi cirkusz felé indultak el, amely inkább a mozgásszínházi és a táncelőadásokat idézi. Az Atlantisz gyermekei inkább a klasszikus cirkusz modern megjelenése, klasszikus zsánerek korszerű látvánnyal, színházi és táncos betétekkel, ahol egy színész narrátor, a félig bohócnak, félig tündérnek öltöztetett Tarsoly Krisztina konferálja fel a műsorszámokat, és ahol időnként belibben a tánckar is, néha esőkabátban vagy estélyi ruhában. A finálénál meglepheti a nézőt, hogy a nagyszabásúnak ható, hosszú, két és fél órás műsorban nem is játszottak igazán sokan.
Az orosz és ukrán artisták közül néhányan több számban is feltűnnek. A budapesti manézsban eddig nem volt gyakori jelenség, hogy aki egyszer a magasdrót-számban szerepelt, az egy órával később illuzionistaként tűnik fel, vagy hogy a trapézon függő artistát egy gyorsöltöző-számban lássuk viszont.
Az Atlantisz gyermekei összességében se nem vegytiszta klasszikus cirkusz, se nem színház, se nem revü, mégis sokkal izgalmasabb, mint az elmúlt néhány év produkciói. Nem meglepő, hogy hosszú távra terveztek a műsorral, augusztus végéig, azaz csaknem fél éven át láthatja a közönség a Fővárosi Nagycirkuszban.
