Hatalmas taps jutalmazta az énekeseket és a zenészeket, ám szűnni nem akaró „búzás” és pfujolás fogadta pénteken az Erkelben debütáló Galgóczy Judit-féle rendezést: A trubadúr általa színre vitt változata ugyanis a nyári miskolci bemutató után az operaház repertoárjának részévé vált. Bár az előzetes képek után akár még működőképes is lehetett volna a darab modernizációja, a miskolci visszhang alapján azonban kevesen vártak átütő élményt, de még ezt is sikerült alulmúlni.
Zeneileg viszont nagyon megérte elmenni, ráadásul Komlósi Ildikó Azucenája örök emlék marad. Számomra ez a megformálás volt eddigi Azucena-élményeim egyik legmegrázóbb előadása, dacára annak, hogy a zavaros rendezés szinte mindent elkövetett azért, hogy a darab még véletlenül se tudjon katarzist okozni.
Galgóczy Judit több szálon és idősíkon futtatja a cselekményt, és nem igazán sikerül egységbe rendeznie a koncepciót. Részben ezért, részben pedig azért, mert bizonyos dolgokat nem tud érthetően tálalni, teljes káosz marad a közönség fejében afelől, hol járunk, és kik is vannak a színpadon. A „színház a színházban” elképzelés nagyon erőltetett.
Az operaházi közönségként belépő énekesgárda a saját estélyi ruhájában válik előadóvá, majd hirtelen egy pszichiátrián találjuk magunkat, ahol érthetetlen módon kényszerzubbonyba kötözik Leonórát, aki éppen szerelmes, és a trubadúrt várja, tehát a cselekmény aktuális állásától teljesen idegen, amikor ezen a ponton gyógyszerekkel öngyilkosságot próbál elkövetni.
Ugyanez a pszichiátriai osztály a palota, a cigányok tábora, ahol a cigány lányról énekelő híres kórus alatt a cigányok kalapácsokkal verik az ágyakat, miközben minden előzmény nélkül vegyvédelmi ruhában fertőtlenítővel permetezik őket, és ugyanez az osztály az erőd is, ahol később örök hűséget esküszik egymásnak Leonóra és Manrico. Ráadásul a kezdő előadásra érkező közönség nem távozik a végén a színházból, ez a szál is elvarratlan marad.
Állítólag szellemek azok a férfiak, akik fehér úszósapkában, fehér ruhában, fekete fátyollal letakarva, könyvvel a kezükben sétálnak fel-alá, majd egy ponton elkezdik kitépkedni a lapokat, és ájultan esnek össze, s a könyv a Sors könyve. Nos, ez sem derül ki, és ha nem mondják meg nekem ennyire konkrétan, magamtól soha rá nem jövök. Ebben a kontextusban azon már nem is akadok fenn, hogy Ferrando tolókocsis, és hogy ennek a ténynek semmilyen jelentése nincs a későbbiekre nézve, ahogy az sem érdekes, hogy Azucena miért visel méregdrága estélyit és szőrmebundát.
