A kellemes, a szép és az elviselhetetlen

Dudás Lajos és Robert Glasper, avagy zenék a jazzglóbusz szélső pólusairól.

Turi Gábor
2016. 04. 21. 12:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A Háló katolikus egyesület nyolc éve szervez zenei programokat, korábban a Kárpátia-udvarban, újabban a Loyola Caféban. Ez a koncert a kétszázadik, a jazz havi eseményeit illetően pedig a hetvenedik a sorban. A kis pincehelyiség kellemes, bensőséges hangulatot áraszt, a parányi színpad kamarazenélésekre ad lehetőséget, a hallgatóság jó része visszajáró törzsvendég. A jazzsorozatot szerkesztő Deseő Csaba hegedűművész előbb az új vendégeket köszönti, majd átadja a teret a klubban visszajáró vendégnek tekinthető Dudás Lajos klarinétosnak és társának, a német Philip van Endert gitárosnak.

Kétszer negyvenpercnyi játék, közben oldott hangulatú beszélgetés. A jazzben szólóhangszerként nem sűrűn használatos klarinét 75 éves mestere 1973 óta Németországban él, ahol zeneiskolai tanárként kereste a kenyerét, miközben nemzetközileg elismert klarinétművészként hetven CD-t jelentetett meg, köztük a rádiófelvételekből összeállított, Radio days című friss válogatást. Koncertjét őszinte, fanyar kommentárokkal kíséri, amelyekben elhangzik: kezdeti avantgárd korszaka után érdeklődése újból a nagyobb szabadságot kínáló atonális zene felé fordult, amelynek játszásában élvezetét leli, bár tudja, hogy a befogadása erőfeszítést kíván meg. Egy klarinétoskvartettel készült régebbi lemezére utalva azt is elárulja, hogy a felvételt maguk a muzsikusok sem kívánták újra meghallgatni.

Ehhez képest a – gyakran valóban atonális szférákba kalandozó – játéka szép sikert arat a közönség körében. A koncertet nyitó Bartók-feldolgozás (Este a székelyeknél), majd saját népzenei adaptációja a kötődését jelzi, a Szomorú vasárnap és a Take five balladisztikus interpretációja pedig megmutatja, hogy Dudás Lajos nem csak a legjobb – külföldön élő – magyar klarinétos, hanem a zenéről szuverén módon gondolkodó előadó. Philip van Endert kísérőként és elektromos gitárjának effektjeivel ihlető társként résztvevője a kortárs kamarazene irányába hajló, a jazz legjobb tulajdonságait is felmutató, meghitt hangulatú estnek.

A Loyola Cafét mindössze néhány kilométer választja el a Müpától, a Dudás Lajos és Robert Glasper zenéje közötti távolság azonban fényévekben mérhető. A fekete amerikai billentyűs játékos, komponista jazzmuzsikusként indult, de 2012-ben megjelent, Black radio című CD-je a rhythm and blues kategóriában nyert Grammy-díjat. Az eklektika azóta a védjegye: zenéje a jazz, a hiphop, a pop, a soul műfaji határokat elmosó elegye. Ahogyan egyes méltatói megfogalmazták: a XXI. század hangja.

Ami azt illeti, messzire kerültünk az 1960-as évek Albert Ayler, Ornette Coleman, John Coltrane, Cecil Taylor által fémjelzett újító hevületétől. Glasper a mai kor gyermeke: nem lázad, nem tiltakozik, hanem szintetizál. Összetett harmóniákra épülő, a jazzben gyökerező, olykor céltalan hangszerszólókkal megtűzdelt zenéjének jellemzője a populáris hangvétel, ami elektromos hangszerek jelenlétében, vocoderrel elváltoztatott énekhangban, melodikus, repetitív zongorakíséretben és erőteljes, sokszor mechanikusan ismétlődő ritmikában ölt testet.

A Robert Glasper Experiment elektronikára épülő hangzásának nem ideális helyszíne az akusztikus zenére tervezett Müpa. Az alt- és szopránszaxofonon is játszó, de a produkcióban leginkább vokálisan közreműködő Casey Benjamin éneke beleolvadt a szintetizátorokkal dúsított hangzásba, és Derrick Hodge basszusgitárja is csak szólója alatt emelkedett ki a hangképből. Az elektronikusan színezett énekhangra épülő számok sorozata egysíkúvá tette az előadást; mintha egy dallam variációi tették volna ki az amúgy a hangszeres jelenlétnek kitüntetett szerepet juttató hangverseny anyagát.

Hogy mi a jövő zenéje, nehéz megjósolni; mindenesetre ezen az estén a Müpa nagytermét nem a jazzkoncertekről ismert arcok és a szakma képviselői, hanem fiatalok töltötték meg. Az előadókat fogadó üdvrivalgás nyilvánvalóvá tette, hogy ennek a – fekete, amerikai, újszerűen ható – zenének Magyarországon is van tábora, amely szinte bálványként tekint az előadókra, és készséggel veti alá magát a közös éneklésre buzdító, popkoncertekre jellemző felszólításnak.

(Dudás Lajos–Philip van Endert-duó, Loyola Café, április 15.; Robert Glasper Experiment, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 16.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.