A kortárs komolyzene és a jazz találkozása okán adódik az alapkérdés, az improvizáció jelentősége, amely Liszt Ferenc életművét még alapjaiban határozta meg, utána viszont rohamosan csökkent a jelenléte az európai komolyzenei életben, végül teljesen kettévált az improvizáló és a nem improvizáló muzsikusok tábora. Előbbiek szinte kivétel nélkül a dzsessz műfajából kerülnek ki, s a klasszikus zene kiváló előadóművészei is sokszor idegennek érzik magukat ezen a kreatív területen.
„Ez elsősorban a zeneoktatás hatalmas problémája. Nincs is olyan kisgyerek, aki ne szeretné felfedezni a hangszerét, és persze mindjárt alkotni is akar. Ezt a kreativitást az oktatási rendszer mélyen kiöli. Ebből fakad aztán, hogy azok az úgynevezett komolyzenész barátaim, akik különben a hangszerük kiváló előadóművészei, nagyon félnek mindentől, ami nem interpretáció, ami nincs leírva, amihez kreatívan kell hozzáállni” – fogalmaz Gadó Gábor.
Amikor felvetem neki, hogy Amerikában a komolyzenében is van hagyománya az improvizációnak, hozzáteszi: ez a fajta mentalitás az amerikai kultúrához sokkal jobban hozzátartozott. „Én magam is életem nagyobbik részét Magyarországon, még a régi rendszerben életem le, ami nem is volt olyan régen. Abban a rendszerben ha valaki improvizált, az rögtön Amerikára és a Nyugatra hajazott. Csak az ideológia szerinti művészet fért bele az elfogadható kategóriába” – mondja, hozzátéve: az improvizatív zenétől azért is féltek, mint a tűztől, mert aki improvizál, az alkot, az gondolkozik, az felszabadul, a szabadság élménye pedig értelemszerűen fájdalmas volt a rendszernek. Gadó Gábor azonban reménykedik: úgy látja, mostanában van remény a változásra, hiszen zeneiskolákban, konzikban elkezdődött az improvizáció oktatása, amelyet jazz zenészek tanítanak, így felnőhet egy másképp gondolkodó zenésznemzedék.
Kérdésemre Gadó Gábor arról is beszél, hogy Franciaországban mennyire másképp működnek ezek a dolgok. „Európában a franciák azok, akik a leginkább vigyáznak a saját kultúrájukra, kvótákkal szabályozzák, milyen százalékban jöhet be például amerikai zene” – említi, és rögtön hozzáteszi: a francia zeneoktatási rendszert nagyon jónak találja, beleértve a hangszeres oktatást. „Franciaországban az a szokás, hogy az esti koncert előtt, délután a fellépő zenészek elmennek a város zeneiskolájába, és együtt muzsikálnak a gyerekekkel. Olyan is volt, hogy kifejezetten azért hívtak zeneiskolákba, hogy a saját zenémen keresztül, improvizatív szituációkban tanítsam a fiatalokat” – fogalmaz.
Magyarországon ehhez képest nagy az elmaradás, de ennek oka nemcsak az oktatásból fakad. Gadó Gábor arról is beszél, hogy az ember élete két területre szakadt: a munkára és a szórakozásra, de igazából egyikről sem dönthet szabadon. „Nem oda megy dolgozni, ahol a képességei alapján a legtöbbet hozhatná ki magából, hanem oda, ahol munkát kap, a szórakoztatásra pedig nagyon komoly ipar épült. Vagyis a mai ember készen kapja a munkaszituációt és a szórakozási lehetőségeket is, és ez nagymértékű rombolást visz véghez a például a szenzibilitás területén, passzívvá téve az embert mindennel szemben, beleértve a művészeteket. Normális esetben mindenkinek valamilyen szinten művésznek kellene lennie, mindegy, hogy szobrot vagy széklábat farag, régen nem vált el egymástól ennyire mesterség és művészet” – hangsúlyozza.
