Emlékszem, az első táncháztalálkozók meglehetősen szűk körben folytak ahhoz képest, ahogy most áll a látogatottság. Ez a találkozó amolyan örömünnepjelleggel zajlik kezdetétől fogva, kicsit hasonló egy falunaphoz, ahova mindenki kilátogat, és programoktól függetlenül jól érzi magát az ismerősök között. A közös nevező, a jó zene és a táncolási lehetőség adva van, így a programokkal sem lehet mellényúlni. Valahogy így indult, mára azonban észrevétlenül világraszóló óriásprojektté vált a Papp László Budapest Sportarénában. Amellett, hogy ma már annak is érdekes és sokszínű lehetőséget kínál, aki kívülről érkezik, és semmit nem tud a táncházmozgalom világáról, a mai napig megőrizte kicsit a jó értelemben vett belterjes jellegét, ahol legalább évente egyszer összefutnak a közös hobbi kapcsán megismerkedett barátok.
Biztos kellett hozzá a tavaszi fesztivál hírverése, kellett az is, hogy a mozgalom résztvevői időközben maguk is profikká értek, kellettek a tapasztalatok, ennyi év után azonban feltűnően olajozottan működik minden, és bár tényleg ugyanannak a koreográfiának a mentén szerveződnek a programok, mindig bővülnek, és tudnak újat és újat mondani. A népzenegyűjtő Kallós Zoltán kilencvenéves idén, ami önmagában külön ünnep, talán nem is lenne ma táncháztalálkozó, de még táncházmozgalom sem, ha ő akkor nem születik meg, vagy nem vállalja ezt az akkori romániai politikai helyzetben sok nehézséggel járó hivatást. A tavaly Szentendrén őt köszöntő életmű-kiállítás egy része erre a hétvégére a Skanzenből a Sportarénába került, és a Folkmagazin is különszámot szentelt az ő munkásságának Tükörcserepek címmel.
Novák Ferenc „Tata” már a nyolcvanötödik születésnapját ünnepelte a napokban, az ő Tánc, élet, varázslat – Gondolatok, küzdelmek című önéletrajzi kötetét a Hagyományok Háza jelentette meg a találkozóra. Az idősek mellett a fiatalok is beépültek a programba, a pávások nélkül már komolyabb néptáncos programot sem lehet rendezni, és meg is érdemlik, valóban messzire viszik a hírét a mozgalom eredményességének.
