Nyolc százalékkal kevesebb közpénzt kap a Budapesti Fesztiválzenekar, amelynek vezetője cserébe lemondaná a fellépéseik harminc százalékát. Egy rendkívüli koncertre azért volt mód: szombaton a Vörösmarty téren tartott zenés tiltakozást az önkéntes támogatását – saját pénzügyi helyzetére tekintettel – csökkentő fővárossal szemben. Budapest szempontjai persze csöppet sem izgatják Fischer Ivánt. – A támogatásokat Európában a hasznossággal mérik össze – hangoztatja a zenekarvezető, érvelését alátámasztva egy olyan kimutatással a világ legjobb zenekarairól, amellyel még nemzetközi zenei körökben sem értettek egyet, sőt amelyet kifejezetten
manipulatívnak és lobbiszagúnak
tart a szakma.
Ez a brit Gramophone magazinban 2008-ban megjelent, tizenegy kritikus véleményét tükröző rangsor, amelyben a legjobb tíz szimfonikus zenekar között szerepel a Budapesti Fesztiválzenekar. A rangsor szakmaiatlan volta miatt soha azelőtt és soha azóta nem jelent meg. Kizárólag akkor, amikor a pletykák szerint a fesztiválzenekar agytrösztjének kínos lett, hogy Budapesten állandóan Kocsis Zoltán zenekarához mérték az együttest, és úgy döntöttek: hasznos lenne, ha készülne egy nemzetközi számvetés, melyben igen jó helyen szerepelne a BFZ, amire aztán lehet hivatkozni Kocsisékkal szemben. Ahhoz persze, hogy ez sikerüljön, le kellett szűkíteni a versenyző zenekarok mezőnyét, kizárva például Gardiner, Hogwood és más világszínvonalú karmesterek együttesét, létrehozva egy sem előtte, sem azóta nem használt meghatározást: a romantikus szimfonikus zenekar kategóriát. Ezzel nem azt állítjuk, hogy a listát megjelentető lapnál sikeresen lobbiztak Fischer Iván támogatói, sőt, azt sem állítjuk, hogy a BFZ nem egy kiváló zenekar.
A rendszerváltás óta – mai értéken számolva – minimum
húszmilliárd forinttal támogatták a fesztiválzenekart az adófizető polgárok.
Óriási összeg, és óriási a döntéshozók felelőssége, hiszen nem mindegy, az elosztási rendszer milyen hatást gyakorol hazánk kulturális életére, és hogy egy rossz döntéssel esetleg nem éppen az állam asszisztál-e hosszú távon hazánk zenei életének tönkretételéhez.
Kezdjük mindjárt az elején! Valamikor Magyarországon virágzó zenei élet volt, államilag támogatott együttesekkel, melyekből csak Budapesten több működött, mint más országokban összesen. Aztán jött a rendszerváltás, jött Demszky Gábor a főváros élére, és a zenekari támogatások alaposan átalakultak. Néhány év alatt privilegizált helyzetbe került egyetlen együttes, a többiek pedig szükségszerűen vegetálni kezdtek. Az MSZP–SZDSZ-kormány tovább erősítette a megindult aránytalan folyamatot, melynek révén egy idő után már csak a BFZ volt képes megfizetni a világ legnagyobb előadóművészeit, s a mai napig is európai szintű, egymillió forint körüli juttatást kínálni a sok zenekarnál minimálbérből tengődő muzsikusoknak.
Fischer Iván egyetlen zenészt sem nevelt ki az elmúlt harminc évben, hanem monopolhelyzetének köszönhetően egyszerűen folyamatosan lefölözi a hazai zenei elitet, tönkretéve több nagy múltú zenekart. Ezek között is az egyik legfájóbb a Liszt Ferenc kamarazenekar esete: Fischer Iván kis túlzással még a csattogós lepkét tologatta, amikor Rolla János együttesét már a világ öt legjobbja között tartották számon, méghozzá nem kétes hírű újságírói listákon, hanem a nemzetközi zenei életben. Az elmúlt két évtizedben a zenekar a megfelelő pénzügyi támogatások híján viszont kikopott ebből a körforgásból, volt olyan tagja, aki azért ment át a fesztiválzenekarba, mert nem tudott megélni a Lisztéknél kapott fizetéséből.
A zenei életben ugyanis a pénz exponenciálisan növekszik: kis alaptámogatásból kis koncert lesz kis vendégművésszel és alacsony jegyárakkal, kevés taotámogatással, sok veszteséggel, a nagy keretösszeg viszont értelemszerűen rendesen fial. De ez nem egy üzleti tevékenység, amelynek „haszna” van, hanem az állami támogatásért cserébe elvárt, alapvetően normális működési forma!
Az első Orbán-kormány megpróbált változtatni a helyzeten, komoly összeggel csökkentette a BFZ támogatását, aminek meg is lett a következménye:
Fischer Iván és lobbigépezete telehisztizte a nemzetközi sajtót
arról, micsoda antiszemita kormánya van Magyarországnak. Ma már látjuk: a kormány megtanulta a leckét És most Fischer Iván – az elmúlt harminc év legnagyobb kultúrpolitikai kegyeltje – kétszázmillió forint miatt dohog, sőt utcai tüntetésig vitte az ügyet. Igaz, míg más együttesek a támogatásukról fillérre pontosan elszámolnak, a kapott összeg tetemes részét járulék formájában visszavezetik az állami bevételek közé, a fesztiválzenekar – mivel „más formában foglalkoztatja az embereket” (értsd: ez bármely más munkahelyen rejtett foglalkoztatásként büntetendő cselekmény, amit a minisztérium az összes többi, államilag támogatott zenekarnak megtiltott) – valahogy törvényen kívüli maradhatott. Sőt, számukra az adófizetők pénzéből kapott támogatás is egyszer csak tiszta haszon lett.
Mára ott tartunk, hogy akármekkora értéket képvisel például Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok, a számukra rendelkezésre álló, nem bérköltségre költhető összegből nem engedhetik meg, hogy meghívják a világ legdrágább szólistáit, így Nyugatról nézve valóban úgy látszik, mintha egyetlen magyar zenekar létezne: Fischer Iván együttese. Fischer Iváné, aki a magyar adófizetők húszmilliárd forintjából építette fel a saját márkáját, aki egy személyben birtokosa a hazánk legjobb zenészeit foglalkoztató zenekarnak: ha ő távozik, nem marad utána semmi. Nemcsak a fesztiválzenekarból, hanem addigra az aránytalan támogatási rendszer által kivéreztetett többi magyar zenekarból sem.
Akkor majd szomorú valósággá válik, amit most is sulykolni próbálnak egyesek: Fischer Ivánon kívül nem létezik magyar zenei élet.
