Zalai Imréné és David Bowie a felhők felett

Feltekerte a hangerőt a Lumú: a magyar színtérrel folytatódik a rock- és képzőművészeti sorozat.

Utóbbi egy 30 évig dobozba zárt dokumentumfilm. Azon a néhány napon készült, amikor a rendszer nyomása alatt gyakorlatilag kettészakadt a hazai popszakma. Almási rögzítette, ahogy a lengyel fejlemények nyomán 1981-ben bekeményített hazai pártvezetés az irodalmi élet után a tatai zenésztalálkozón folytatta a rendteremtést. Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes a teljes könnyűzenei elit és a pártállami képviselet – mások mellett Lendvai Ildikó, akkor a KISZ KB kulturális osztályának vezetője – társaságában döntésre kényszerítette a szakszervezetet óhajtó „hivatalos” zenészeket: segítenek megtisztítani az egyébként is számkivetett bandáktól a rockzenei életet, vagy nem számíthatnak a hatalom jóindulatára. Bródy János és Benkő László felszólalására, amelyben egyértelműen elhatárolódtak az olyan zenekaroktól, mint az URH, a Bizottság vagy az Orgazmus, a mai napig árulásként emlékeznek az egykori lázadó együttesek tagjai. A film érdekessége még, hogy mielőtt eltüntették volna, egyetlenegyszer adásba engedték.

A kétpólusú popszakmáról mesél a ’80-as évek lemezborítóival és vele szemközt a korabeli tiltott együttesek plakátjaival beborított két hatalmas falrész is, amelynek túloldalán egy figyelemre méltóan szemléletes idővonal tekinti át a világháború utáni évtizedek hivatalos és alternatív könnyűzenei irányzatait. Szomorú aktualitása van Szabó Eszter Ágnes munkájának: A Zalai Imréné találkozása David Bowie-val című, az interneten nagy karriert befutott vicces falvédő újabb változatán már a felhők felett zajlik a keserédes találkozó.

Készman József kurátort dicséri, hogy a kiállításon külön termet szentelt Cseh Tamásnak. A szekció az eredetileg képzőművésznek készült polihisztor alternatív identitását, bakonyi indiánéletét állítja a középpontba. Itt láthatók a művész ’70-es évek elején készült, Karl May regényei ihlette tusrajzai és festményei, lemezeinek borítói és előadásainak plakátjai, valamint egy indián táborhelyet megidéző installáció is.

A kiállítás hangulatát, élvezhetőségét mégsem az emlékezés melankóliája, hanem az alkotás folyamatába a közönséget is beavató játékosság, valamint az olyan fékezett habzású fricskák határozzák meg, mint Tereskova Testleírás fotósorozata vagy a Geszti Péter Magyarország című országimázsdalára reflektáló klipvicce.