Csutkára tekerte az erősítőt a Ludwig Múzeum (Lumú) csapata, és a húrok közé csapott. Erről már a két kiállítást, negyven kísérőprogramot és két fesztivált ígérő Ludwig Passion eseménydömping felütésén, az április közepén megnyílt Szenvedély – rajongás és művészet című kiállításon is meggyőződhettünk. A rockzene, a képzőművészet és a rajongói viselkedés kapcsolatát seregnyi művész alkotásain keresztül vizsgáló nemzetközi kiállítás a múlt héten megkapta magyar kistestvérét is, bár – tegyük hozzá sietve – a múzeum első emeletére telepített tárlatanyag „súlyra” semmiképpen, csak a felvonultatott művek, illetve a kiállító művészek számát tekintve kevesebb a berlininél.
A Rock/tér/idő című kiállítást nyilván a szakmai kényszer szülte. Hiszen hogyan is lehetne kihagyni a könnyűzene és a képzőművészet kapcsolatának nemzetközi áttekintéséből a magyar kulturális színtér elmúlt évtizedeinek nagy ívű bemutatását? Főként, hogy ez a színtér ma igencsak más képet festene a ’70-es, ’80-as években kicsírázott szubkultúrák, az underground és az új hullám, valamint a művészetek kölcsönhatása nélkül.
Az így létrejött művészi nézőpontok jelennek meg a Lumú izgalmas és játékos kiállításán, amely a második emeleti – a Künstlerhaus Bethanienből érkezett – kiállításhoz hasonlóan a kronológiát mellőzve, tematikusan vonultatja fel a magyar művészek alkotásait. Rajtuk, illetve műveiken keresztül pedig arra is rávilágít, hogy a határok közötti átjárás, az elmélyülés milyen életformaváltásokat idézett elő a legtöbbjüknél. A kiállítás címe utalás Xantus János 1988-ban bemutatott Rocktérítő című dokumentumfilmjére, amely Pajor Tamást mutatja be: az egykori Neurotic önpusztító frontembere a drogokat a Bibliára cserélte.
A bejárati „Tranzitban” Ravasz András emblematikus installációja, az analóg és a digitális kultúra váltását megidéző, hatalmas ballonfigurája csábít beljebb, továbbhaladva azonban már nyomasztóbb történeti térbe lépünk: a Hideg emlékezet című szekcióban (a múltat lezártnak tekintő, visszaidéző emlékezés) Aczél György Warhol stílusában megfestett hármas portréja idézi fel a három T kultúrpolitikáját. Uglár Csaba munkájától érdemes a „sötétkamra” felé venni az irányt, ahol Wahorn András Bizottság-filmje, a Jégkrémbalett vagy Almási Tamás Sok húron pendülnek című alkotása látható.
Utóbbi egy 30 évig dobozba zárt dokumentumfilm. Azon a néhány napon készült, amikor a rendszer nyomása alatt gyakorlatilag kettészakadt a hazai popszakma. Almási rögzítette, ahogy a lengyel fejlemények nyomán 1981-ben bekeményített hazai pártvezetés az irodalmi élet után a tatai zenésztalálkozón folytatta a rendteremtést. Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes a teljes könnyűzenei elit és a pártállami képviselet – mások mellett Lendvai Ildikó, akkor a KISZ KB kulturális osztályának vezetője – társaságában döntésre kényszerítette a szakszervezetet óhajtó „hivatalos” zenészeket: segítenek megtisztítani az egyébként is számkivetett bandáktól a rockzenei életet, vagy nem számíthatnak a hatalom jóindulatára. Bródy János és Benkő László felszólalására, amelyben egyértelműen elhatárolódtak az olyan zenekaroktól, mint az URH, a Bizottság vagy az Orgazmus, a mai napig árulásként emlékeznek az egykori lázadó együttesek tagjai. A film érdekessége még, hogy mielőtt eltüntették volna, egyetlenegyszer adásba engedték.
A kétpólusú popszakmáról mesél a ’80-as évek lemezborítóival és vele szemközt a korabeli tiltott együttesek plakátjaival beborított két hatalmas falrész is, amelynek túloldalán egy figyelemre méltóan szemléletes idővonal tekinti át a világháború utáni évtizedek hivatalos és alternatív könnyűzenei irányzatait. Szomorú aktualitása van Szabó Eszter Ágnes munkájának: A Zalai Imréné találkozása David Bowie-val című, az interneten nagy karriert befutott vicces falvédő újabb változatán már a felhők felett zajlik a keserédes találkozó.
Készman József kurátort dicséri, hogy a kiállításon külön termet szentelt Cseh Tamásnak. A szekció az eredetileg képzőművésznek készült polihisztor alternatív identitását, bakonyi indiánéletét állítja a középpontba. Itt láthatók a művész ’70-es évek elején készült, Karl May regényei ihlette tusrajzai és festményei, lemezeinek borítói és előadásainak plakátjai, valamint egy indián táborhelyet megidéző installáció is.
A kiállítás hangulatát, élvezhetőségét mégsem az emlékezés melankóliája, hanem az alkotás folyamatába a közönséget is beavató játékosság, valamint az olyan fékezett habzású fricskák határozzák meg, mint Tereskova Testleírás fotósorozata vagy a Geszti Péter Magyarország című országimázsdalára reflektáló klipvicce.
