Családegyesítés Wagnerrel

Lapunk a világ élvonalába tartozó Wagner-énekesekkel és Michael Schulz rendezővel beszélgetett.

A Wagner-énekesek viszonylag kis létszáma okán ez a kis csapat szinte úgy működik, mint egy nagy család – tudjuk meg a világhírű dán baritontól, Bo Skovhustól, aki egy-egy ilyen előadás próbáit a családegyesítéshez hasonlítja. Az így szövődő barátságok egyébként sokakat felvillanyoznak, és egymás zenei koncepcióinak, megoldásainak ismerete nagyban segíti a munkát. Az énekléssel az orvosi pályát felcserélő Bo Skovhus a félig-szcenírozott előadásokban a lehetőséget látja: egyrészt azért, mert a jelzésszerű rendezés nem erőltet dogmaszerű értelmezést a nézőre, hanem engedi őket gondolkodni, másrészt ezek a színrevitelek olcsóbban, könnyebben utaztathatóak, és többféle helyszínen előadhatóak, ami – ahogy fogalmaz – manapság nem mellékes.

Daniel Kirch többek között arról beszél, hogy A mesterdalnokokat már játszotta modern rendezésben is, és bár jó érzés egy rendezői idea részévé válni, itt az első helyen a zene áll, az egész előadás erre fókuszál. – Csak a fontos momentumok jelennek meg a színpadon, ami nem jelenik meg, az talán nem is lényeges – mondja. Ő egyébként Trisztánnal folytatja majd a szerepei sorát, amit Taminóval, majd Lohengrinnel kezdett el. Azután az orosz Trisztán, a Pikk Dámából Herman jön, és 2017 tavaszán megvalósul egy nagy álomprodukciója Lyonban, amikor is Heiner Müller rendezésében énekelheti el Trisztán szerepét. Most őt Walter von Stolzingként hallhatjuk.

Michael Schulz, A nürnbergi mesterdalnokok rendezője úgy látja, a félig-szcenírozás arra ad lehetőséget a rendezőnek, hogy megmutassa, mi rejlik a darabon belül. – A mesterdalnokok és a Parsifal azok a legfilozofikusabb operaművek, amelyek valaha születtek. Ezekkel rengeteget el lehet mondani a közösségről, társadalomról, kormányról, emberiségről. Az elmúlt 100 év során messze nem sikerült mindent megtalálnunk, ami ezeknek a daraboknak az üzenetében rejlik – mondja, hozzátéve, hogy a mintegy kivonatként funkcionáló színrevitel segít a mű üzenetére koncentrálni. Michael Schulz arról is beszél, hogy mivel A mesterdalnokok vígjáték, az is fontos, hogy az üzenet közvetítése mellett tudjon rajta nevetni, szórakozni a közönség.

Amikor arról kérdezem, három év után változtatna-e a rendezésen, azt mondja, lenne még mit mondania a műben rejlő gondolatokról, de ahhoz rengeteg időre lenne szüksége, és valószínűleg ennek a folyamatnak az eredményeként új díszletek és jelmezek is szükségessé válnának. – A mesterdalnokok a kulturális és a nemzeti identitásról szól, és ez a jelenlegi helyzetben a közösségeink életében nagyon fontos kérdés, beleértve az európai közösséget. Nem tudjuk, mi történik majd csütörtökön Angliában, nem tudjuk, mi lesz, ha kilépnek az Európai Unióból. Fontos kérdéseket vet föl Stolzing figurája is, aki idegenként érkezik a mesterek zárt közösségébe, szeretne változtatni bizonyos dolgokon, megkérdőjelez addig megrögzült szokásokat, és elgondolkoztató a vele szemben álló identitás, amit Beckmesser képvisel.

Wagnert vagy Mozartot könnyebb rendezni? – tesszük fel a kérdést a híres operarendezőnek, aki a Wagner-rajongókat egy kicsit hasonlónak látja, mint egy vallási közösséget. – Wagner művei az emberiség univerzális és alapvető kérdéseivel, hatalmas ideákkal foglalkoznak, ezzel szemben Mozart olyan zeneszerző volt, aki képes volt a hús-vér emberről beszélni, az emberek, férfiak és nők közötti kapcsolatokról, arról, hogy hogyan reagál egy férfi a nők társaságára. Úgy is mondhatjuk, hogy ha Mozart-művel dolgozunk, egy nagyon aprólékos világgal találkozunk, ha pedig Wagnerrel, az olyan, mint egy hatalmas léptékű architektúra. Ugyanakkor annyira mégsem esnek egymástól távol: ha ennek a wagneri monstrumnak az építőelemeit szemügyre vesszük, talán a Parsifalban nem, de minden más operájában ugyanazokat a karaktereket és ugyanazokat a mozgatórugókat találjuk meg az emberi kapcsolatokban, mint Mozartnál. Ilyen értelemben végső soron ugyanaz a munka a mind a kettő esetén – fogalmaz Michael Schulz, aki a következő időszakban a Trisztán és Izoldát, az André Chénier-t és az Elektrát viszi színre.

Tízéves a Budapesti Wagner-napok, a Müpában Fischer Ádám elképzelései, az ő művészeti vezetése alatt létrejött fesztivál, amely kétségkívül az egyik legrangosabb a nemzetközi érdeklődést kiváltó hazai komolyzenei programsorozatok között. 2006-ban már az első előadások is váratlanul nagy visszhangra leltek, és zajos nemzetközi sikert arattak: a budapesti Parsifalt sokak még a bayreuthinál is jobb előadásnak találták. Az is bebizonyosodott, hogy a színvonal nem marad el a nagy Wagner-szentélyben megszokottól, erre részben ugyanazok a rangos énekesek, részben Fischer Ádám személye volt a garancia, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara pedig felnőtt a feladathoz. Jövőre újra a kezdő Parsifal hangzik el a Ring mellett.

A következő évek a Hartmut Schörghofer-féle Ring felépítésével teltek, ma már a fesztivál visszatérő eleme a tetralógia négy egymást követő napon elhangzó előadása, amely minden évben másik Wagner-operával egészül ki. A Ring és a többi félig szcenírozott, a Müpa Bartók Bél Nemzeti Hangversenyterme akusztikai és színpadi adottságaihoz szabott rendezés újszerűsége stílust teremtett, és bizonyította az operajátszás koncerttermi létjogosultságát, felmutatva a lehetőségek széles tárházát. „Mesteremberi fogásokból születő, magas szintű művészet – a Budapesti Wagner-napok másik titkos mottója ezen az estén kézzelfoghatóvá vált” – írja az egyik külföldi kritikus, de nevezték már a nemzetközi sajtóban a „Duna-parti Bayreuthnak” a fesztivált, hangsúlyozva jelentőségét a nemzetközi zenei életben.

A tízéves jubileum arra is késztette a szervezőket, hogy az elmúlt évtized kulisszatitkait megosszák a közönséggel. Ennek egyik része a Müpa előcsarnokában rendezett fotókiállítás, a másik pedig az a két dokumentumfilm, amely A bolygó hollandi és A nürnbergi mesterdalnokok színpadra állítását mutatja be. Utóbbi filmet csütörtökön láthatjuk este hét órától az előadóteremben.