A menetrend szerinti járat a Nyugati pályaudvartól indul. A vezető felhívja a figyelmet, hogy az első jegykezelő gép nem működik. A második sem. Az otthonosság érzése lesz úrrá rajtunk. Néhány perc múlva a Margitszigetre kanyarodunk, amelynek aszfaltja legalább annyi idős lehet, mint a zökkenőkre fittyet hányó, döcögő jármű. Vasárnap este van, a parkban városiak sokasága, zajlik az élet. Az esőfelhők megfutamodtak, az impozáns víztorony büszkén magasodik a levegőbe. Csak 120 lépcső, mutat rá a jegykezelő, miközben bebocsátást enged a tornyot körbevevő tágas kerengőbe.
Megcsap az ötvenes évek szocreál hangulata. A nemrégiben felújított tetőszerkezeten a kopás nyomai, a körben elhelyezkedő büfék szabott árakkal, óriásperecekkel, fapados vörösborral várják a vendégeket. A közönség nyolc óra közeledtével a bejáratok felé húzódik, ám az ajtók csak öt perccel a kezdés előtt nyílnak meg. Belépünk. Három szektor, háromezer fehér műanyag szék, szemben hatalmas félköríves tetővel borított színpad, körös-körül óriás fák, üde, zöld növényzet. Pazar látvány: a Margitszigeti Szabadtéri Színpad.
Megkeressük a helyünket. A hangszóró már a Budapesti Nyári Fesztivál minden programját és támogatóját felsorolta, majd húsz perc után közli, az előadás technikai okok miatt tíz perc múlva kezdődik. A színpad jobb hátsó felében füst gomolyog, ez lehet a technikai ok, de mivel nem szűnik meg, színpadi kelléknek gyanítjuk. A közönség tapssal jelzi türelmetlenségét. 37 perc elteltével bevonulnak a zenészek, majd érkezik „napjaink egyik legnépszerűbb amerikai jazzénekesnője, világsztár díva”, akiért a szigetre zarándokoltunk.
Nem mintha nem láttuk volna őt évekkel ezelőtt a debreceni jazznapokon, ahol a Bartók Teremben adott kánikulai hangulatú hangversenyt. Most nincs hőség, de jó, hogy fázni sem kell: a zene aligha melegítene fel. Újabbat lépünk vissza az időben: harmincas, negyvenes évekbeli slágerek, örökzöldek, latinos ritmusok, lassú, melankolikus, olykor játékos dalok cizellált, angol, francia és portugál nyelvű előadásban. Stacey Kent nem Sarah Vaughan; hangterjedelme korlátozott, dinamikai skálája szűkös, mozgása rugalmas ringatózásban merül ki; végtére is az összehasonlító irodalomtudományt cserélte fel a színpaddal. Az ő vonzereje másban rejlik. Ha nem volna a hangosítás és az óriáskivetítő, keveset érzékelnénk egyéni kiejtésmódjából, érzelemmel telített, bensőséges, olykor suttogó énekéből, lebilincselő mosolyából, muzsikustársai csiszolt, példásan összehangolt játékából, a szaxofonon és fuvolán játszó Jim Tomlinson stílusos szólóiból.
