Miért rejti el Koltay Gábor a magyar történelmet?

A rendező a nemzettudatot erősítené, de sajnos a nézők semmit sem látnak az előadásból a Hősök terén.

Koltay Gábor a jelek szerint hajlamos arra, hogy a Hősök teréről évfordulók jussanak eszébe: 1985. április 4-én épp itt mutatták be Itt élned, halnod kell című történelmi játékát, amelynek alcíme így szólt: a hazáért és a haladásért a honfoglalástól a felszabadulásig. Bár az elmúlt hetekben számosan a rendező szemére vetették, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójára készült, most bemutatott történelmi rockmusicalje nem más, mint az egykori április 4-i műsor leporolása, ő ezt tagadja. Állítja: csak a két előadás címe azonos, a zene és a szövegkönyv nem.

Tény: 1985-ben Pozsgay Imrétől talán lehetett volna idézni, Orbán Viktortól nem, 1956-ra pedig gondolni sem volt szabad. A rendező személyes évfordulót is ünnepelhet a Hősök terén: mintegy öt éve, 2011. július végén mentette fel azonnali hatállyal Tarlós István főpolgármester a József Attila Színház direktori pozíciójából, négy hónapi igazgatás után. Koltay ezek után csak kereste a helyét. 2012-ben a miskolci színház igazgatói székére pályázott, s bár a szakmai bizottság és a színház dolgozóinak többsége is az ő pályázatát támogatta, nem lett befutó. 2013-ban a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatására is aspirált, de később visszavonta a pályázatát. Nem tudni, meggondolásának mi lehetett a valódi oka, vert-e például akkora hullámot Szörényi Levente abban az időben tett nyilatkozata, amelyben az István, a király kapcsán megkérdőjelezte Koltay művészi kvalitásait.

Koltay feltehetően a meggyőzésben mindenképp erős: az 1956-os Emlékbizottság a mostani rendezését 100 millió forinttal támogatta. Ez a legnagyobb összeg, amelyet az eddigi pályázatok között kiosztottak. A legfrissebb Heti Válasznak adott interjúja is meggyőző, amelyben arról beszél, „1945-ben ennek a népnek elvették a történelmét; ami az egyik nap még igaz volt, arról másnaptól nem lehetett beszélni. Ez nyomokban ma is megvan, hiszen mindenki átírja az életrajzát: ma már senki nem volt KISZ-tag.” Ezt ő tudhatja a legjobban. Koltay a budapesti pártbizottság tagjaként az MSZMP utolsó kongresszusának ünnepi műsorát rendezte volna. 1973 májusában a Műegyetemen mint a kari hallgatói pártszervezet képviselőjének volt része abban, hogy hat diáktársát kizárják az egyetemről, akiknek bűne az volt, hogy március 15-én énekeltek a Kossuth téren.

Tölgyesi Gábor

Ennek érdekében a dalokat prózai betétek is kiegészítik: Szent István intelmei, Batthyány Lajos búcsúlevele, Deák Ferenc, Károlyi Mihály, Horthy Miklós beszédei, Nagy Imre rádióüzenete vagy épp a mártír miniszterelnök újratemetésén elhangzott Orbán Viktor-beszéd. Ezeket azonban kiveti magából az előadás, éppen mert valós történelmi helyzetre reagálnak, összetetten és életszerűen. És ekkor látszik kristálytisztán, hogy mi a legnagyobb baj Koltay Gábor produkciójával. Túl sokat akar egyszerre. Egy patetikus rockmusical és a csontig hatolóan valóságos, józanul végiggondolt történelmi lecke legalább olyan távol van egymástól, mint ide a ’89-es pártkongresszus. Komoly aggodalomra adna tehát okot, ha a közönség történelemszemléletét ez az előadás pallérozná.

Ez persze a színészek teljesítményéből semmit sem von le, különös tekintettel arra, hogy bő három napjuk volt csak a próbákra. Produkciójuk voltaképpen az előadás ellenében hat. Van ugyan néhány rettenetes melléfogás: Berzsenyiből, Radnótiból és Ady Endréből az ember nem csinál könnyes szemű musical-betétet.

A mélypont Koltay Gergely Tiszta szívvel-átirata: József Attila költeményéből giccses Trianon-siratót faragni nem más, mint a költői és azon keresztül a nemzeti hagyományok kigúnyolása.

Ilyet azonban nem szabad elkövetni: ha pedig a nemzeti érzelmeket akarjuk felkorbácsolni, akkor különösen nem. Ez nem csak esztétikai, de erkölcsi minimum is. Ám ez nem az előadók hibája természetesen. Akad azonban szerencsére néhány valóban szórakoztató részlet is: Károly Róbert kora, a világháborúk megjelenítése vagy épp a fényes szelek korszaka. De ezek sikere is elsősorban a szereplőkön múlik.

A valódi szórakozás azonban sajnos csak az első néhány sorban ülők kiváltsága. A Hősök terén felállított nézőtér nagy része sík terület, így a hatodik-hetedik sortól hátrafelé semmit sem lehet látni. Jöhetnek lovas katonák, teherautók, fogatok, jó, ha a szereplők feje búbja kilátszik. A színpad ráadásul olyan messze van a nézőktől, hogy még a legendásan hatalmas termetű Szent László is csak bábfigurának tűnik.

Lehet tehát ezernyi esztétikai kifogásunk, felvethetjük, hogy miért kellett erre 100 millió forint, mi köze van vajon az ’56-os megemlékezéshez, miért kellett ezért lezárni a Hősök terét és környékét, megkérdőjelezhetjük az előadás célját és üzenetét, de végső soron ez semmit sem számít: a közönség háromnegyede úgysem lát a produkcióból semmit. És ha ez a koncepció része, felmerül a kérdés: miért rejti el Koltay Gábor a magyar történelmet?